Az az igazság, hogy ez a játék már jó régóta ott csücsül a PS4-en, de valamiért nem igazán játszottunk vele. Pedig van coop mód, meg lehet lövöldözni, tehát elvileg minden adott egy jó kis vasárnap esti romantikus mészárláshoz.

Szóval úgy történt, hogy valamelyik hétvégét a civilizációtól elzárva töltöttük, és mivel elég sokat esett az eső, megnéztük, milyen játékaink vannak, amikkel közösen tudunk játszani. Megtaláltuk az Alienation-t, és... a következő pillanatban már két órával később volt! Szóval nekünk eléggé bejött, bár persze vannak idegesítő dolgai. 

Alapjában vége a játék egy izometrikus shooter, amiben - a neve is sugallja - alieneket kell gyilkolászni. Hangulatában a Helldivers-re emlékeztet, de annál sokkal nagyobbak a pályák, és több a sztori is. Minden pályán van egy küldetés, általában aktiválni kell dolgokat, miközben az ember átverekedi magát különböző pusztító képességekkel megáldott szörnyeken. 

Minden pályán egyre mélyebbre hatolunk az ellenséges területre - a posztapokaliptikus környezet nagyon szépen meg van csinálva, bár néha kaotikus, és a szörnyek Diablo szintű rajokban jönnek. Az ember azt hiszi, sose lesz vége egy-egy rohamnak, és mikor végre vége, a győzelem érzése mindennél édesebb. 

A játék elején három féle karakter közül választhatunk: Tank, Bio-Specialist és Saboteur. Mi tank-specialist kombóval nyomolunk, én vagyok természetesen a bio fegyveres. A kasztok igazából a fegyverek képességeit, és a speciális képességeket befolyásolják - míg a tank atom ütős attack ultit és pajzsot kap, addig a bio specialist mérgező ködöt, és gyógyítást. Ha valamelyik karakter meghal, a másik újra tudja éleszteni, viszont ha mindketten meghalnak akkor... elölről kell kezdeni a pályát. 

A karakterfejlődés tekintetében mondhatni klasszikus RPG ez a játék: különböző típusú képességekre lehet pontokat kapni, és újakat unlockolni szintlépéskor. Emellett folyamatosan el vannak szórva a pályákon fegyverek, armorok, és gránátok, amik közül a játékos kiválaszthatja a neki legjobban tetsző geart. Nyilván minél magasabb szintű egy karakter, annál faszább cuccokat lehet összeszedni. 

Maga a játékélmény elég kis átlagos (bár azért még könnyű fokozaton is kihívás életben maradni), de pár dologgal nagyon feldobták. Nekem bejött például a töltés mechanika: az alap töltés elég lassú, de ha az ember eltalálja a gyorstöltésre kijelölt kis zöld sávot a töltőcsíkon, akkor gyorsabban is végezhet. A másik tök jó elem pedig az, hogy minden erőforrást a pályáról lehet összeszedni - xp boost, speciális képesség töltő, élet, fegyverek, stb. Így érdemes jól körbejárni a pályát és kinyitni minden ládát. 

Úgyhogy ha valaki jó coop élményt keres, mindenképp adjon a játéknak egy próbát, nagyon jól el lehet vele szórakozni. Aki pedig már próbálta: nektek mi a véleményetek? 

A Darkest Dungeon tökéletesen hozza a lovecrafti horror hangulatot, amiben a bukás mindig lehetséges, még akkor is, ha már azt hisszük, nyert ügyünk van. 

A játék egyszerűnek tűnhet a maga nemében: grafikai stílusa, a hősök monotonnak tűnő balról jobbra haladása és a körökre osztott stratégia miatt azt gondolhatnánk, hogy nincs benne túl sok kihívás. Azonban ez egy merőben téves gondolat, a Durkest Dungeon nagyon nehéz, sokszor igazságtalan játék, ahol a hőseink is legalább annyiszor szenvednek kritikus csapást, mint az ellenségek. A különbség csupán az, hogy a "hősök" életen át tartó traumákat szereznek a harcban, ami aztán váratlan eseményekhez vezet. 

A Darkest Dungeon egyik legnagyobb mechanikai újítása az, hogy minden, ami kaland során történik, hatással van a karakterekre. Ha valaki elbénázza az ütését, az nemcsak rá, de a társaira is hatással lehet: egyre jobban kétségbe esnek, netalán egy új, traumatikus tulajdonságuk fejlődik ki. Ezek pedig a legváratlanabb pillanatokban aktiválódhatnak - például kifejezetten értékeltem, mikor kevés fáklyát sikerült vinnem a kalandra, de végre találtam egy párat az egyik folyosón. Erre a kleptomán karakterem nem ellopta mindet? Aztán persze a sötét miatt mindenki bepánikolt és mínusz pontokat kapott a sebzésekre. Tipikus Darkest Dungeon moment volt. 

A játék hangulatához rengeteget hozzátesz a kézzel rajzolt grafikai stílus, ami egyszerre cartoon-os és borzasztóan sötét. Maga a város, ahonnan minden kaland indul, annyira lehangolóan fest, hogy szinte tökéletesen át lehet érezni a kalandozók traumáit. A hangulathoz sokat hozzátesz a narrátor, aki mindent akciót véleményez, és aki a történetet is meséli. A játék elején egy kedvcsináló kisfilmben elmeséli, mi történt vele, és természetesen választ kapunk arra is, hogy mi hogyan keveredünk bele a történetbe. 

A játék alapja az, hogy tökéletesen kell menedzselnünk az erőforrásainkat. Ez nemcsak a kalandozókra vonatkozik, bár nyilván ők a legértékesebb erőforrások, de rajtuk kívül minden kalandnál gondolni kell fáklyákra, élelemre, gyógyszerekre és ásóra is. Nem gondolná az ember, de ha valamelyikből hiányt szenved a party, az komoly következményekkel járhat. 

A hősöket egy-egy kaland után el lehet küldeni pihenni. Ilyenkor kimaradnak a következő kalandból, de lehet rajtuk gyógyítani valamennyit, ami leginkább természetesen a mentális állapotukra vonatkozik. A játék során egyre több kalandozót fogadhatunk fel, akikből mindig négyet tudunk kiválasztani a következő kalandra. A kalandok egyre hosszabbak és nehezebbek, ahogy megismerkedünk a katakombák mélyén rejtőző rettenetes teremtményekkel (és többnyire megöljük őket, ha a sors is úgy akarja). 

Nekem volt szerencsém a játékot PC-n és konzolon is kipróbálni. Mindenkinek a PC-s verziót ajánlom, mert a PS4-es irányítás egyszerűen nevetséges. Nincs egységesen kitalálva, egyáltalán nem intuitív, és nehéz megszokni a teljesen irracionális gomb kombókat, ami az amúgyis kétségbeejtő helyzetek közben kifejezetten frusztráló tud lenni. Ez szomorú, mert PS4-en épp akciós volt a játék, amikor megvettük, így ajánlani akartam, de ezek után nem merem :D 

Mindenesetre mindenképpen érdemes kipróbálni a játékot, főleg hogyha valaki szereti a lehetetlen küldetéseket, és a sötét hangulatú játékokat. 

Ha tetszett az cikk, olvasd el a többi játékbemutatót is, és keress fel Facebook-on, hogy ne maradj le semmiről! 

Mostanában rengeteget játszom multiplayer játékokkal, ami érdekes, mert régebben nem kifejezetten szerettem őket. Sokat olvasok is róluk, újabb taktikáknak nézek utána, meg ilyesmi. 

Ilyenkor többször is belefuttam már abba, hogy lányok írják, mennyire nem szeretek chatelni, mert hogy gondoszak velük a játéktársaik. És akkor mindig az jutott először eszembe, hogy "vajon honnan tudják, hogy lányok?" meg az, hogy "huh  szerencsére én ezt még nem tapasztaltam!" Aztán rájövök, hogy voice chatről beszélnek (ahol viszonylag gyorsan kiderül valakiről, hogy lány vagy fiú), és a szóbeli kommunikáció számukra tök természetes. Én pedig baromira nem szoktam bekapcsolni, kivéve, ha az ismerőseimmel játszom.

Aztán azon is elgondolkoztam, hogy vajon miért van ez. Szerintem sokkal sikeresebb lehetnék, illetve maga a csapat is sokkal jobban teljesítene, hogyha kommunikálnánk, de valahogy általában fel sem merül senkiben ez a gondolat. 

Rájöttem, hogy valószínűleg ez egyszerűen azért van, mert itt Európában rengeteg nyelvet beszélünk. Persze mindenki tud valamennyire angolul, de az emberek nem érzik úgy, hogy a sok különböző akcentussal megérné bekapcsolni a voice chatet. Vagy csak a sok savazástól félnek, ami már az írott chaten is erősen jelen van, pedig beírni valamit sokkal nagyobb fáradság, mint belemondani egy mikrofonba.

Miután ez eszembe jutott, egyszer-kétszer kipróbáltam, és nagyon szomorú lettem az eredménytől. Nem azért, mert sokan bunkók voltak, hanem azért, mert semmi haszna nem volt. A voice chat semmiben nem segített a csapatnak. Mindenki halál csendben volt, néha egy-egy szörcsögő hangot lehetett csak hallani (nem akartam elképzelni miért), de senki nem hangolta össze a játékát a többiekkel, és ugyanúgy hülyeségeket csináltak. Ha kértem tőlük, hogy segítsenek, nagyjából hasonló arányban jöttek oda, mintha csak az előre beprogramozott segítségkérést használnám. Azt meg kell azonban jegyezzem, hogy lányként sosem ért semmi atrocitás. 

Kíváncsi vagyok, hogy a kommunikáció jelenléte kulturális dolog-e, és Amerikában ez ennyire másképp van-e. Jellemzően amerikai oldalakon szoktam játékoknak utána olvasni, és - lehet csak kívülről - de úgy tűnik, ott jobban működik a voice chates összedolgozás. Nagyon szeretném megtudni a titkukat, mert mostanában egyre ritkábban játszom pl. Overwatch-ot, aminek pont ez az oka. Elegem van abból, hogy senkit se érdekel az objektíva, vagy egyáltalán a csapattársai. Mindenki megy a saját feje után, semmi kommunikáció. Szóval jelenleg az egyetlen reményem az értelmes játékra, ha az ismerőseimmel együtt játszom, mert idegenekkel nagyon nehéz kifogni egy értelmes csapatot. Gondolom, hogy ez nem csak a voice chaten múlik, hanem egyszerűen hozzáállás kérdése is. Valamennyire kommunikáció nélkül is oda lehet figyelni egymásra, és követni lehet a jól bevált taktikákat - például a szerepek és karakterek kiválasztásánál. De lehet, hogyha már akkor beszélgetnénk egymással, jobban érezné mindenki a csapatösszetartást, igazából nem tudom. 

Nektek mi a tapasztalat ilyen téren? Volt akinek bevált már a voice chat? 

A Towerfall egy igazi indie játék, pixelgrafikával. A játék 2013-ban jelent meg, és egyetlen fejlesztő, Matt Thorson készítette (azt azért hozzátenném, hogy a grafika, a hang és a zene nem az ő munkája, így kicsit igazságtalannak érzem, hogy Matt Makes Games név alatt jött ki a játék).  A játék érdekessége, hogy maga az ötlet a 2012-es vancouveri game jam-en született, azóta pedig megjelent Playstation-re és PC-re is. 

A Towerfall egy archer arena játék, többféle játékmóddal. Játszhatunk singleplayerben, ha pedig másokkal játszanánk, választhatunk kompetitív vagy kooperatív játékmódok közül. Mindegyikben közös, hogy az egyetlen fegyverünk egy nyíl. 

A játékot partyjátéknak szánta a készítő, ami be is jött, mi is akkor játszottunk vele sokat, mikor éppen vendégünk volt. Nekem nagyon tetszett, hogy választani lehet kompetitív és kooperatív mód között (ha megvan a DLC is), így kedvünk és vendégünk vérmérséklete szerint gyepálhattuk egymást vagy a legyőzhetetlennek tűnő boss-okat. 

Mi legtöbbször megpróbáltuk segíteni egymást (bár ezzel néha több kárt okoztunk, mint hasznot), azonban azoknak sem kell lemondani a kooperatív módról, akik szeretik a versengést. A Towerfall esetében ugyanis a kooperatív játékmódban is nagyon sok lehetőség van arra, hogy a többi játékos orra alá borsot törjünk. Van ugyanis friendly fire, és mint minden jó indie játék esetében, az életek nagyon értékes jószágok. Könnyű meghalni, és könnyű megölni a társakat is - aztán később lehet esküdözni, hogy véletlen volt. Emelett a véges számú nyilvesszőkért folyó örökös harc, és az egymásra utaltság is érdekes pontjai a Towerfall kooperatív játékmódjának. 

A Towerfall-ban minden pálya egyetlen képernyő. Ebben minél több játékos próbál boldogulni, annál nehezebb lesz a koordináció, és így nehezebb is elkerülni a másikat. Mivel csak egyetlen íjat tud használni minden játékos, figyelni kell a nyilak számára. Érdekesség, hogy a kilőtt nyilakat össze lehet gyűjteni, ezért az, hogy melyik játékosnak mennyi kilőhető nyila van, változó. El lehet rabolni a társaink orra elől a kilőtt nyilakat, így megnehezítve a dolgát, ekkor azonban szaladnunk kell, mert ha egymásba ütközünk, a másik el tudja szippantani tőlünk a meglévő nyilaink felét. Ez segítség is lehet persze, ha valóban együtt akarunk nyerni, és nem csak szivatni a másikat... 

Kooperatív módban rengeteg, változatos ellenfél kerül be a pályára, amiket elég nehéz kiirtani. Megölésükre két mód is rendelkezésre áll: vagy lenyilazzuk őket, vagy a fejükre pottyanunk. Mindkettő megöli őket, viszont ha valami rosszul sül el, akkor nagyon könnyű meghalni. Hogyha pedig valamelyik játékos véleletlenül meghalna (ami elég gyakori esemény), akkor a többiek fel tudják támasztani. Ehhez azonban arra a pontra kell eljutni, ahol a hulla éppen fekszik - és ez legtöbbször egy szörnyektől hemzsegő sarok. 

A Towerfall remekül megérezte azt a pontot, ahol igazi kihívás a játék, de mindig újra akarja próbálni a játékos. Egyszer sem akartam feladni, még a legnehezebb boss-nál sem, amikor 40x próbálkoztunk újra. Minden halál megtanított valamit, amit az új alkalommal már ügyesebben, jobban tudtunk csinálni, és sosem volt az az érzésem, hogy lehetetlen a feladat. Éppen ezért, mikor végre sikerült megcsinálni a pályát, kisebb ünneplés vette kezdetét, mert a csapatmunka és a sok újrapróbálkozás után igazán azt éreztük, hogy jól teljesítettünk. Sajnos a kooperatív pályák száma véges, így viszonylag hamar a végükre lehet érni, még a sok újrapróbálkozással is. A kompetitív arena játékmód azonban mindig adott, így azzal lehet egy kis színt vinni a szürke mindennapokba. 

Ha tetszett az cikk, olvasd el a többi játékbemutatót is, és keress fel Facebook-on, hogy ne maradj le semmiről! 

Múlthét hétvégén került megrendezésre a 2017-es Veletech a Millenárisban, és természetesen kint voltunk! :) 

Egyrészről nagyon kíváncsi voltam, mert korábban még sosem volt szerencsém kimenni a Veletech-re, másrészről egyértelműen ott volt a helyem, hiszen kiállított az Ingame, méghozzá VR multiplayer játékot. Emelett kint volt a Queens of Game is, úgyhogy nem is volt kérdés :) 

Korán érkeztem, épp ezért nem hangolódtam le, mikor megláttam, mennyire kevesen vannak. Azonban ahogy teltek-múltak az órák, az emberek csak nem lettek többen. Sajnos azt kell mondjam, hogy a kiállítás nem volt túl sikeres, és ezt még az 1000 Ft-os belépő sem tudta megváltoztatni. Jóhír viszont, hogy a bulit most is mi szolgáltattuk, ugyanis a legnagyobb sor végig az Ingame VR játékához állt. Szinte egész nap masszív 1-2 órás sorok voltak, úgyhogy egy dolog biztos: a VR még mindig nagyon érdekli az embereket. 

Emellet nagyon jó volt látni a sok családot, ahogy a gyerekek lelkesen próbálgatják a játékokat. Igaz, hogy az egész kiállítás sokkal kisebb volt idén, de azért még így is akadt sok-sok jó dolog, amit ki lehetett próbálni (például drónsimogató - bár megvallom, én egyet sem simogattam).

Mondjuk azok után, hogy 16 percet bolyongtam, mire megtaláltam a helyes bejáratot, nem annyira csodálkoztam azon, hogy ennyire kevesen voltak. Sehol egy plakát, vagy hirdetőtábla, az egész teljesen el volt dugva. A nagyszínpadon azonban izgalmas előadásoknak lehettünk fültanúi, én pont az egyik legjobban témába illőt kaptam ki (pedig esküszöm, nem terveztem el), és ez pedig Gáspár József esport előadása volt. Mindenről esett szó, játékosokról, esportról és ami a legjobban bejött, arról, hogy milyen nehéz profi női játékosnak lenni. Pozitív csalódás volt, hogy valaki magától is nekiállt ilyen nehéz dolgokról beszélni. 

És persze ami az egész nap fénye volt, hogy együtt voltunk végre Bejjával és Sophiaso-val. Gyorsan szelfiztünk is egyet :P 

Mindesetre legközelebb azért átgondolom, hogy elmegyek-e a Veletech-re :D 

Ha tetszett a beszámoló, olvasd el a többi eseményről írt cikket is, és keress fel Facebook-on, hogy ne maradj le semmiről! 

Kijött a 2016-os ESA game industry statisztika, úgyhogy gondoltam írok egy kis összesítőt arról, hogyan alakult a játékpiac tavaly. Kik játszottak, milyen játékokkal? A kutatás egyébként Amerikában zajlott, úgyhogy az adatok Európában nem biztos, hogy helytállóak. 

Kik játszottak 2016-ban Amerikában? 

A legnagyobb játékos réteg Amerikában a 18-35 év közöttiek (29%), illetve a 18 év alattiak (27%). Ez annyira talán nem is meglepő, mert a videojáték még mindig inkább a fiatalok szórakozása. Kivéve az idősebb nőket, akik látszólag nagyon szeretnek játszani: a nők között ugyanannyi 35 év alatti játszik, mint 35 év feletti. Ez egy érdekes dolog szerintem, és arra gyanakszok, hogy ez az internetes és mobilos játékokat érinti inkább, bár erre a kutatás nem tér ki. 

Ami viszont különös, hogy 2015 óta romlott a nemi megoszlás a játékosok között. Míg 2015-ben Amerikában 56-44% volt (a férfiak javára), addig tavaly 59-41% volt a férfi-női megoszlás. Én meg voltam róla győződve, hogy a női játékosok száma és aránya folyamatosan nő a játékosok között, és meg is voltam elégedve az 56-44 aránnyal, úgyhogy most szomorúan láttam a csökkenő tendenciát. Kíváncsi leszek, mit hoz az idei év ebben a tekintetben. 

Érdekes az is, hogy a játékosok több mint a fele rendelkezik PC-vel és/vagy konzollal. Én nem számítottam rá, hogy a konzol ennyire elterjedt a háztartásokban, de valószínűleg Amerikában kicsit más a helyzet, mint itthon. Itthon azért a játékosok nagy többségének van otthoni gépe, de az már koránt sem annyira biztos, hogy konzolja is. Olyanról, őszintén megmondom, itthon még nem hallottam, akinek csak konzolja lenne és gépe nem, de persze biztos olyan is akad :) Meg azért most már egy gaming PC sem olyan olcsó, és sokszor a konzol a gazdaságosabb megoldás - akkor is, hogyha mellette van egy kisebb teljesítményű asztali gép, amin az újabb játékok már nem futnak el. 

A játékosok általában 6.4 órát töltenek játékkal egy héten, ami a napi körülbelül egy órás játékidőnek felel meg, és a játékosok fele szeret multiplayer játékokkal vagy játékmódokkal is játszani. 

Nagyon örültem, mikor megláttam, hogy az átlagos játékosok fele ismeri az esportot, és leggyakrabban social medián keresztül követi az eseményeket. Sőt, a játékosok 40 százaléka még VR eszköz vásárlását is tervezi! 

Milyen játékokkal játszottak a legtöbben? 

Itt is nagy meglepetés fogadott, eddig csak ránézéste könyveltem el a trendeket, de most tüzetesebben is megvizsgáltam. Az történt, hogy teljesen külön elemezték a konzol és PC játékpiacot - és minden játékzsánert a platformok alapján vizsgáltak. Végül is logikus, de valahogy nem gondoltam eddig bele. 

Szóval két ábrát tettek közzé: 

Ezek alapján a videójátékok (konzol) közül az akció, sport és RPG kategóriák a legnépszerűbbek, míg PC-n elsöprő többséggel a stratégiai játékok (36,4%!) és casual játékok lettek a legnépszerűbbek - bár harmadik helyen itt is az RPG áll. 

Emellett, mivel imádom a listákat, végignyálaztam a legsikeresebb játékokat is. Ehhez nincs is mit hozzáfűzni: 

A Fallout készítői nagyon elégedettek lehetnek :) 

Ha tetszett az írás, olvasd el a többi játékokkal kapcsolatos bejegyzést is, és keress fel Facebook-on, hogy ne maradj le semmiről! :) 

Sokszor előfordul, hogy otthon játszanánk valamit közösen, vagy esetleg jönnének át hozzánk, és kipróbálnánk valami három- vagy négyjátékos konzoljátékot. Ilyenkor általában vakarjuk a fejünket, mert nagyon kevés olyan játék van egyáltalán, amiben a local multiplayer működik, és értelme is van. 

A Lovers in a dangerous spacetime a neve ellenére egy jó játék. Mindenkinek van feladata, és a játékosok oszthatják be, hogy ki mit csináljon. Persze össze kell dolgozni hozzá, mert könnyű felügyelet nélkül hagyni egy-egy hajórészt, és ezért általában nagy árat kell fizetni. 

A játék alapja az, hogy egy felderítetlen területen utaznak a játékosok az űrben, ahol sok-sok szörnyet kell legyőzni (a szeretet ellenségeit!) és megmenteni a bezárt űrnyulakat, akik viszont szeretetükkel még gyógyítanak is a hajónkon. Mechanikájában a játék egy klasszikus 2D space shooter, tele mozgással és lövöldözéssel.

A játékosok egy kör alakú űrhajóban utaznak, amiben különböző részeket lehet irányítani. Valakinek működtetnie kell a motort és irányítani a hajót, mások ágyúkkal ritkítják az ellenséget, valaki pedig a pajzsot tudja mozgatni. Sokszor váltogatni kell a szerepeket, hogy mindig védve legyen a hajó összes oldala, ami kooperációt, és könnyű tájékozódást követel. Az utóbbival nekem néha meggyűlt a bajom, mivel a képernyőn a hajó elég apró, így a benne lévő dolgok is. Sokszor nehéz volt megtalálni, hol vagyok és merre tartok, mivel minden nagyon pici, részletes és színes, ami a gyors akciózás közben zavaró tud lenni. 

Viszont az ellenségek nagyon mókásak, és igazi kihívás megszabadulni tőlük. Minél több ketrecbe zárt nyuszit mentünk meg, annál több kristályt kapunk, amit felhasználhatunk arra, hogy javítgassuk és erősebbé tegyük a hajónkat. Az upgrade lehetőség szuperül működik, a különböző színű kristályok kombinációi más-más hatással ruházzák fel a hajó minden szerkezetét. Jól lehet logikázni velük, és ki lehet alakítani a legjobb szetteket (persze ez attól is függ, hogy melyik játékos mivel szeret a legjobban lenni, így néha vitaforrás is lehet).  

A szeretet szinte már parodisztikus túlhangsúlyozása nekem néha túlment a jóízlés határain (akkor is, ha érezhetően szándékos a dolog), de maga a téma viszont átjött belőle. A játékmenet bizalmat és kölcsönös függőséget követel a játékosoktól, ami csak akkor működik, hogyha mindenki lelkiismeretesen csinálja a dolgát. Nem úgy, mint más "coop" játékokban (pl. Lara Croft and the Temple of Osiris vagy Magicka), ahol ugyan együtt játszanak a játékosok, de nem egymással, mivel a játék sokszor arról szól, hogyan tudunk borsot törni a társaink orra alá, vagy elhappolni előlük a legtöbb kincset.

Viszont ez az egymásra utaltság sokszor kétélű fegyver is lehet, mert ha valaki elront valamit, az egész csapat bukik. Szörnyen frusztráló tud lenni, ha valaki a tizedik próbálkozás után sem tud átmenni egy tüskékkel teli helyen, és itt nem lehet addig mást csinálni, vagy egyedül elcsatangolni valahova. Általában ki kell várni, amíg össze nem jön a tökéletes együttműködés. Épp ezért nagy a felelősség is, mert elrontani valamit, és ezzel kivívni a többiek haragját... nos, erre nyilván nem vágyik senki. Ennek ellenére azért nem egy Monopoly ez a játék, nem szakít szét hosszú évnyi boldog kapcsolatokat, csak a másikra való odafigyelés kell hozzá és sok-sok türelem. 

Ha a pályán való barangolás izgalma esetleg nem lenne elég, a játékban komoly bossfight-ok vannak. Az külön tetszett, hogy a bossok létező csillagképek formájában jönnek, és természetesen csak hosszú-hosszú csapatmunka árán lehet csak legyőzni őket. Minél többen vagyunk a hajóban, annál könnyebb a dolgunk (legalábbis a védelem-támadás terén), viszont könnyű hibázni és a bossok bizony nagyot ütnek. 

A mechanikában sok érdekes megoldást alkalmaztak. Ha kiszabadítunk x számú bezárt nyuszit, kinyílik a teleport, és át tudunk menni a következő pályára. Ez azonban nem kötelező, dönthetünk úgy is, hogy maradunk és megkeressük a többi nyuszit, ezzel kimaxolva az upgrade lehetőségeket. Általában ez nagy kockázat, mert a pálya tele van ellenséggel, a hajó élete ezáltal folyamatosan fogy... úgyhogy sokszor azon kaptuk magunkat, hogy a maximalisták és a biztonságra törekvők komoly vitákba keveredtek. Szerintem ez jó, mert jelzi, hogy tényleg van értelme ennek a döntésnek, mert mindkét opciónak van jó és rossz oldala. Úgyhogy a játéknak sikerült a sima space shooter mechanikába rengeteg jó és érdekes dolgot belecsempészni, ami a sokszor túlhajszolt szeretet téma ellenére is fogyaszthatóvá és élvezhetővé tette a játékot. 

És most lássuk a pontokat! 

Nemrég indult el a nevezés a Gamer Girls Hungary által szervezett női Lol bajnokságra. A hírt látva egyrészt nagyon megörültem, mert lányok meg Lol, másrészt felébredt bennem a kíváncsiság, hogy erről vajon mit gondolhatnak mások. 

Az igazi kérdés természetesen nem ezzel a bizonyos versennyel kapcsolatban merült fel bennem, hanem sokkal általánosabb kontextusban: vajon mennyire jó, hogy külön női esport versenyek vannak? Inkább szegregálnak az ilyen események, vagy pedig segítik a női versenyzők elfogadását? 

Összedugtuk a fejünket a Queens of Game tagjaival és kicsit körbejártuk a témát. 

Más sportok

Más sportokban jellemző, hogy külön választják a férfi és női versenyzőket, általában pusztán azért, mert fizikai erejükben és teljesítőképességükben különböznek. Nade a sakkban is külön női versenyek vannak! Sőt, külön női nagymesteri cím van. A sakkban pedig csak az agyunkat kell tornáztatni, ami elvileg a nőknek is van, úgyhogy utána néztem kicsit, hogy milyen tradíciókra építve választják külön egy szellemi képességeket használó sportágban a nőket és férfiakat. Értelmes érvet nem találtam - ha bárkinek van, ne féljen előjönni vele. A leggyakoribb indok az volt, hogy nagyon kevés profi női sakkjátékos van, így ha egyben lenne a két nem, a nők a statisztika törvényei miatt elvesznének a férfiak között. Én személy szerint nem értem, hogy ez hol érv, sokkal inkább a sportokra jellemző tradíciók okának gondolom ezt a fajta elválasztást. Egyszerűen így szoktuk meg, és kész. 

Esport

Az esport egy viszonylag új sportág, folyamatosan fejlődőben és alakulóban van. A nők ebből természetesen nincsenek kizárva, de azért elég ritka az, hogy egy híres esport csapatnak női tagja legyen. Nem ismeretlen, de ritka.

Mivel a technológia, és így a számítógép is jellemzően férfi princípiumnak tartott (szerencsére ez változóban van), így a számítógépes játékok, és az esport is egy eléggé fiús dolog. Természetesebb az, hogy egy fiú el tudja magát képzelni profi esportolónak, mert benne van a gondolkozásában, esetleg a környezetétől sem kap negatív visszacsatolást (vagy nem annyit).

Következésképpen, több férfi esportoló van, mint női. A lányok félénkebben állnak az esport versenyekhez, mert gyakran azt a visszajelzést kapják, hogy nem elég jók az esporthoz, nem nekik való. Ha mégis bejutnak, sokszor hallják, hogy ez csak azért lehetett, mert lányok, és pozitívan diszkriminálták őket. Vagy bejutnak ugyan, de úgy érzik hogy ezért százszor annyit kellett letenniük az asztalra, hogy végre mindenki elhiggye, tudnak is játszani. (ezeket a példákat amúgy nem én találom ki)

Ennek fényében a nemileg külön tartott versenyekkel kapcsolatban kettős érzéseim vannak. Egyrészt nagyon hasznosak, hiszen a lányok bátrabban neveznek rájuk, ráadásul növeli a láthatóságát annak, hogy sok jó női játékos van, és van is érdeklődés a nők körében az esport iránt. Az érme másik oldala azonban az, hogy ezzel szegregálják is a női játékosokat, mintha azt mondanák, hogy "ti nem vagytok elég jók a 'rendes' versenyekre, de itt a kis barátságos női mérkőzés". A másik negatívuma, ez mondjuk teljesen személyes, hogy kicsit "kvóta-nőket az esportba" érzésem van tőle. Mint ahogy a parlamentben is alapvetően jó ötletnek tartom a nemi kvótát, mégis kicsit viszolygok is tőle, mert azt az érzést kelti, hogy beraknak pár nőt, mert kötelező, de igazából eszükbe sem jutna megválasztani őket. 

Mi lehet a megoldás? 

Szerintem egyelőre inkább pozitív hatása van a női versenyeknek. Mivel a lányok tényleg neveznek rájuk. Sokan úgy érzik, hogy csak női közegben tudnának teljesíteni, kevésbé félnek a negatív megítéléstől. Vagy csak szükségük van arra, hogy olyan nőkkel találkozzanak, mint ők - hiszen a mindennapi életben kevés olyan kisgyermekes anyukával találkozik az ember, akik szeretne profi Lol játékos lenni. Egy ilyen versenyen azonban megtalálják a hozzájuk hasonlókat, ami bátorsággal és magabiztossággal jár. Ez mindenképp szükséges ahhoz, hogy maguk a női játékosok is biztosabbak legyenek abban, hogy van helyük az esportban, és a világ is fel tudjon figyelni a szuper női játékosokra. 

Emellett azt gondolom, hogy nem szabadna hagyni, hogy az esport egy újabb sakk legyen, és szegregálva maradjanak a női és férfi játékosok. Valahogy be kellene vezetni a nőket is a komoly versenyekbe. Nagyon boldoggá tenne több női játékost látni az esport területén, mert azt gondolom, hogy van helyük benne. 

Ha tetszett a cikk, olvasd el a többi gender témájú írásomat is, és keresd fel Facebook oldalamat, hogy sose maradj le semmiről! :)