Kifezetten vártam az Avatar játékot (Ubisoft cím), már lesben álltam a megjelenés környékén, hogy legyen mit tolni a karácsonyi szünetben, amikor ki is platoztam a játékot. 
Nekem kifejezetten tetszett, sok pozitív és sok negatív dolgot lehet elmondani róla.
Kezdjük a pozitívval: igazán megpróbálták a világot közel hozni az emberhez, a természetet úgy behozni, hogy be lehessen vele mutatni Pandorát, és hangsúlyozni is lehessen, hogy mennyire gazdag ez a világ. Külön tetszett, hogy nem nagyon fáradnak azzal, hogy UI elemeket tegyenek a képernyőre, a növényeket és állatokat nekünk kell felismerni. Megpróbáltak minijátékot tenni a gathering mechanikába, ami szerintem egy jó ötlet volt, de végeredményben sajnos nem adott semmit a játékhoz (nem nagyon kellett igyekezni, hogy eltaláljuk a megfelelő szöget, és úgy éreztem, hogy a rarity-re se igazán van hatással, hogy most akkor esőben vagy napfényben szedem össze az adott bogyót).
Én alapvetően szeretem azokat a játékokat, ahol nem csak eszetlenül lövöldözni kell, és csakúgy, mint a Horizon esetén, nagyon adtam, hogy nyilakkal lövöldözünk nagy robotokra. Tetszett az is, hogy legtöbbször elfelejti az ember, hogy a Navii-k milyen nagyok, de erre nagyon jó emlékeztető, amikor lepüfölünk egy icipici kis emberkét, az meg elrepül 20 méterre - kifejezetten erőteljes érzés. Mivel a nyilakkal nem tudunk annyira gyorsan tüzelni, ezért persze kicsit taktikázni is kell a csatáknál, melyik típusú robotot szedjük ki először, és hogy próbáljuk a különböző szekciókat neutralizálni egy-egy bázison. Nem ad sok újat a többi hasonló játékhoz képest ebben a tekintetben, de mérsékelt számú nagyobb bázis van csak, így nem érződik nagyon grindnak a dolog.
Amit jobban is lehetett volna csinálni, az pont hogy a csata része a dolgoknak. Én a Horizont nyomtam végig először, így ahhoz hasonlítom ezt is, talán igazságtalanul, mert az sok szempontból zseniális. Habár vannak fegyverfajták és lövedékfajták Pandorán is, ezek létjogosultsága erősen megkérdőjelezhető. Látszik, hogy a Horizon nyomdokain akartak haladni, de csak egy langyos utánzatot sikerült elérni, és habár hozzáadtak lőfegyvereket is, ezek valahogy nem adtak sokat az élményhez. Pandorán is vannak az ellenségeknek gyenge pontjai, habár a gyorsabb halálon kívül nem adnak extra cuccokat, és bár én normál nehézségen játszottam, nem nagyon éreztem a lőszerek hiányát a játék során. Azt éreztem, hogy a lőfegyvereket ilyen ritka "B tervnek" szánták a csaták során, de kb mindenhol lehet töltényeket szerezni, így folyton tele volt a táram, a robotok meg más lootot nem is dobnak. Gránátokat egyáltalán nem használtam, pedig azt is mindenhol nagyon nagylelkűen adta a játék.
A kollekciókat minijátékok köré szőtték: vannak egész játékon átívelő sorozatok és vannak olyanok, amik egy-egy nagyobb területhez, Navii törzshöz köthetők. Ez alapvetően tetszett, mert adott bizonyos szintű varianciát a játéknak, és nem azt éreztem, hogy 160 ugyanolyan szobrocskát kell összegyűjtenem. Az azonban kicsit langymelegnek tűnt, hogy nagyon sok ilyen hippi-kultista-Navii cuccot kellett csinálni, mint például a Sarentu Totem küldetések, ahol körbe-körbe rohangálunk, hogy a megfelelő szögből tudjunk meditálni, vagy a Meditation Circle, ahol alkalmanként 72 órán keresztül (legalábbis érzésre) különböző gombokkal kell lekövetni a meditációs mozgásait a karakternek. Aztán hallgatni a Coelho mélységű elmélkedéseket a természetről.
Ami érdekes volt a játékban, hogy nem igazán voltak bossok. Én nem bántam, mert alapvetően nem vagyok egy bossfight rajongó. Persze voltak nehezebb csaták, de minden ilyesmi inkább csaták szekvenciája volt, ahol az egyes összecsapások nehézsége emelkedett, de mindig wave-ekben jöttek a rosszfiúk. Én szerettem ezt a megoldást.
Platinum rajongók figyelem
Kifejezetten ajánlom a játékot azoknak, akik szeretnek maxolgatni. Ahogy fentebb említettem, a kollekciók minijátékok, és tematizáltak különböző tevékenységek köré (útkeresés, adatgyűjtés, treasure hunt, logikai puzzle, stb).
Ami kicsit idegesítő, az a különböző ritka hozzávalók gyűjtögetése bizonyos questekhez. Némelyik elég frusztráló tud lenni, mert nem csak a bizonyos tárgy lelőhelyét kell megtalálni (esetenként levadászni), hanem mellé még a rarity szintet is meg kell ütni. Naivan azt gondoltam, hogyha perfekt aratási technikáimat megcsillogtatom, és a megfelelő körülmények között szüretelem le a kis bogyócskát, akkor majd nagyon jó minőségű cuccot kapok, de ez nem így volt. Inkább a térség és a szerencse játszik szerepet, valamint a skillek fejlesztése.
Mint már említettem, nem igazán van bossfight ebben a játékban, kivéve egyet, ami bizony kell a trófeához. Ez pedig kérem a vad Thanator. Sokat spammelik a thanatorokat a játékban, azonban azok az ember által bántalmazott fajták, akik megőrültek és gyengék. Az igazi bad boy Thanator, na az tényleg bossfight. Élvezetes vele a küzdelem, és nagyon jó cuccokat dob, habár mindenkinek azt ajánlom, hogy csak max levelen menjen a találkozóra, mert csúnyán fogja végezni.
Összegzés
Gyorsan befejezhető, kellemes játék. A sztorija kicsit erőltetett volt nekem, nagyon akarták nyomni ezt a hippi dolgot, de hát végülis ez az Avatar filmek alapja is. Ami tetszett, hogy emberek is voltak a Navii-k mellett, szóval kevésbé éreztem az "ember rossz, Navii jó" disztinkciót.
A minijátékok témájukban változatosan voltak, de nem mindig volt túl sok értelme a mechanikai résznek (például a wind fute-ok esetében kb. semmi játék nem volt, csak egy idegesítő extra mechanika). A különböző éghajlatok változatossága nagyon üdítő, és a kaláka rendszerű kontribúciós questek is érdekesek voltak.
Voltak nagyon idegesítő blokkok a játékban, amik nem voltak rendesen elmagyarázva: pl van egy bázis, ami ágyúkkal van körülvéve. Ezek normál esetben bárhol lelőnek, de a gyakorlatban bizony be lehet surrani köztük - ekkor azonban a játék se szó se beszéd visszadob a dzsungelbe, egy olyan szöveggel, hogy "ezek az ágyúk áthatolhatatlanok". Hát designer barátom, talán akkor tedd ezt a bázist olyan helyre, ami nem elérhető a játékosnak, amíg nem kezdedődik ez a quest, mert ez így írtó gyenge, és azonnali ludonarratív disszonancia.
Összességében viszont szerettem, hogy próbálnak narratívból és a világból kiindulva mechanikákat hozzáadni a játékhoz, például az egész szüretelés és gyűjtögetés koncepció, vagy éppen a quest sorozat, ahogy megszelidítjük a mount-unkat, és elnyerjük a bizalmát.
Az egész játék egy üdítő élmény volt, ami nem rak nagyon különleges dolgokat hozzá a szokásos open world koncepcióhoz, de témájában és hangulatában mégis nagyon jól keretezi a szokásos dolgokat.
