Most már veterán jammelőnek és majdhogynem gamejam függőnek tekintem magam. Rájöttem, hogy imádom ezeket az egy hétvégés eseményeket, mert mindig ki tudok próbálni valami újat, és mindig emlékeztet arra, hogy mennyire szeretek fejleszteni (amolyan kéz-bepiszkolós módon). 

Múlt hétvégén pedig a Gameloft szervezett egy céges jamet, ami mindig nagyon jó móka, és mivel már majdnem egy éve dolgozom a Gameloftnál producerként, így nyilván ott volt a helyem :)

Évente 2-3 szokott lenni, az elsőből sajnos csapat híján kimaradtam. Merthogy ezek nem a megszokott jamek, itt komoly előkészítési fázis előzi meg a fejlesztést (általában, bár amióta itt vagyok, folyamatosan alakítjuk a dolgokat aszerint, hogy mit szeretnének a résztvevők). 

A folyamat során először csapatokat kell alkotni (általában 3 ember egy csapat, de 1-4 között okés a dolog), aztán szavazunk a témáról. Mindenki adhat három pontot, amit el lehet osztani 3 lehetséges téma között. Ez szerintem szuper ötlet, mert így a legtöbb csapat olyan témán tud dolgozni, ami amúgy legalább valamennyire érdekli, és van rá ötlete / tudása. Ezután kihirdetik a nyertes témát, majd minden csapat belekezdhet a munkába. Persze mint mindig, kaptunk fánkot és teljes ellátást :D 

Miután vége a fejlesztésnek, minden projektet kiküldenek egy másik stúdiónak (mindig másiknak), akik döntőbíraként különböző szempontok alapján pontozzák a játékokat. Az első három csapat kap egy kupát, és tárgyi ajándékokat (most éppen vouchert). Szóval van tétje a dolognak :) 

Ami most az én szempomtomból más volt, hogy én két személyes csapatban toltam. Ez nyilván kihívás volt, mert egyikünk sem igazán pro kódban, vagy grafikában, de mókásnak ígérkezett a dolog. És amúgy az is volt :) Ahhoz képest, hogy egy producer és egy monetizációs menedzser állt össze, egész jó kis játékot rittyentettünk, és azóta is büszke vagyok magunkra, de mindenki másra is, aki eljött és beleadott mindent.  

A téma a következő volt: "It's too cold outside". Mi nem igazán ezt szerettük volna, de rövid beszélgetés után megegyeztünk a játékmenetben: Újév van, és a játékos el akar menni partyzni. De persze épp nagyon hideg van odakint, éppen ezért nem igazán akar az utcán időt tölteni. Szóval a játékosnak minél több partyba kell eljutnia, anélkül, hogy a partik között halálra fagyna, vagy túl részeggé válna, esetleg elfogyna a pénze. Minden bulinak ára van: ezekből valamennyit fel kell áldozni. Innentől azonban csak a játékoson múlik, hogy hogyan oldja meg a helyzetet: iszik, beszél, esetleg táncolni kezd. Próbálkoztunk minél sokoldalúbb helyzeteket kitalálni egy-egy party szituációhoz, és közben mi is tök jól szórakoztunk, mert elég sok agymenés került bele a játékba :D Ráadásul gyakoroltam a vektor artot, és a Unity UI kicsit magasabb szintű használatát. 

A többi csapat is nagyon kreatív volt, volt aki egy egész survival game-et hozott össze harccal és resource managementtel. Azért bírom ezeket a céges jameket, mert itt lehet igazán látni, hogy egy profi csapat mennyire vadállat dolgokat tud összehozni mindössze 48 óra alatt (na, ezek nem mi voltunk :P). 

Akinek kedve támadt jammelni, ne feledjétek, hogy december 1-3 kerül megrendezésre a Ludum Dare! Gyertek el, legyünk minél többen :) 

Ha további játékfejlesztős hírekre vágytok, olvassátok el a többi hasonló bejegyzést is, és keressetek fel Facebook-on, hogy ne maradjatok le semmiről! 

Ha tetszett a válogatás, és szeretnél további gyönyörű game art-okat csodálni, akkor katt ide! Ha pedig nem szeretnél semmiről lemaradni, kövess Facebook-on is!

Jópár hónapja voltam a StoryCode meetupján, ahol a játékok narratív felépítéséről beszélgettünk, illetve a már lerágott narratológia-ludológia vita is szóba került. 

Ami azonban megragadt a fejemben, és még sosem írtam róla, az a VR design volt. Előkerült ugyanis az, hogy miben más VR-re fejleszteni, hogyan befolyásolja a technológia a tervezést, illetve a narratíva átadását. Miben más virtuális valóságban elérni azt, hogy a játékos arra nézzen, amerre mi szeretnénk? 

Ez valóban egy nehéz, de érdekes dolog. Én ugye úgy csöppentem a VR fejlesztésbe, hogy előtte nem sokat tudtam róla. Rengeteget olvastam, hallgattam és tanultam a témáról, és lehet, hogy már lerágott csont, de vannak azok az alapszabályok, amiket nem árt betartani. 

Nyilván sokaknak már egyáltalán nem újdonság ez a lista, de azoknak, akik még nem csináltak ilyet, hasznos lehet, úgyhogy összeszedtem nektek a legfontosabbakat! 

1. Nem mozoghat a játékos úgy, mint egy sima FPS esetében

Ekkor ugyanis az agy nem tudja eldönteni, hogy mit csináljon: a testünk egy helyben marad, az élmény mégis az, hogy mozgunk. Ettől könnyen rosszul lehetünk - és a legtöbb ember viszonylag hamar le is dobja a headset-et. Ezért terjedt el annyira a teleportálós módszer, ahol egy másodperc törtrésze alatt ott termünk valahol, ahelyett, hogy lassan és folyamatosan mozognánk. Megoldást jelenthet az is, hogy egy "járműbe" tesszük bele a játékos karaktert, ekkor az autóban / repülőben ülés érzése miatt elviselhetőbb a dolog. 

Referenciaként ajánlom összehasonlítani a Here They Lie és a Budget Cuts mozgásérzését. 

2. A dolgok térben vannak

Ez elsőre mókásan hangzik, de hamar rájövünk, hogy VR-ben tényleg térben van minden. Nem elég, hogyha egy oldalról / szögből tervezünk meg valamit, a játékos konkrétan körbe tud járni mindent, és nagyon közelről meg tud vizsgálni tárgyakat. Éppen ezért törekedni kell arra, hogy a környezet minden oldalról hihető legyen. Ez nem csak a grafikusoknak kihívás, hanem másfajta gondolkodást követel meg a level design és a környezet megtervezésekor is. 

3. A dolgokon át lehet menni (?)

HTC Vive esetében ügyelni kell arra, hogy nem tudunk collidert tenni egyes objectekre, amin a felhasználó majd jól megakad, hiszen a játékosnak szabad mozgástere van egy 2x2 méteres térben. Így minden, ami ezen a területen belül esik, átjárható lesz a játékos számára. Ez általában nem gátol semmit, de gondolni kell rá, mert tud nagyon vicces következményekkel járni. 

4. A játékos mozog

Ez is viszonylag evidens, és a fenti szabályokban is előjön, de ettől még ki kell hangsúlyozni a tervezési folyamat miatt. Tök jó új dolgokat ki lehet találni a játékos mozgatásával, különböző gesztusok használatával, de arra is fel kell készülnünk, hogy egy átlag felhasználó kifárad 3-5 perc után. Csak óvatosan a guggolással és hadonászással :D 

5. A játékos össze-vissza nézelődik

Sosem tudhatjuk, hogy éppen mi van a szeme előtt, és ez borzalmasan nagy különbség a monitorhoz képest, ahol biztosak lehetünk benne, hogy mindenki azt látja, amit éppen mutatunk neki. Úgyhogy, ha azt szeretnénk, hogy a felhasználó egy adott pontra nézzen, akkor nagyon egyértelműen ki kell fejeznünk, amihez általában nem elég pusztán vizuális jelzéseket adni - hiszen lehet, hogy pont teljesen ellenkező irányban nézelődik. Általában hanghatásokat szoktunk ilyenkor alkalmazni, mert zsigerileg benne van az emberben, hogy a hirtelen hangok irányába forduljon. Innentől már indíthatjuk a jelzőtüzeket, és használhatunk vizuális ingereket. 

Szerintem nagyjából ezek lennének az alapok, de ha valamit kihagytam volna, nyugodtan írjatok! :) 

Ha tetszett az összefoglaló, nézd meg a többi hasonló cikket is, illetve kukkantsd meg a Facebook oldalamat, ahol további érdekes posztok várnak! 

Az idei egyik legnagyobb narratív meglepetés nekem a What remains of Edith Finch című indie játék volt a Giant Sparrow stúdiótól. Habár a játékot 2017 júliusában adták ki, nekem valahogy csak most került a kezem ügyébe. De örülök neki, hogy így történt :) 

Engem nagyon megfogott. Azóta sokszor eszembe jut, mert nem csak mint fejlesztőt, hanem mint játékost is megérintett. 

A játék során egy család történetével ismerkedünk meg, az egyes tagok halála nyomán fedezzük fel a különös házat és a család históriáját.

Azt meg kell hagyni, hogy a Finch család eléggé különc, méghozzá minden tekintetben. Azt gondolják, hogy átok sújtja őket, de nem ez az egyetlen furcsa dolog velük kapcsolatban. Házukat folyamatosan, organikusan építik, minden józan észt meghazudtolva. Ez azért lényeges, mert minden szoba, aminek a lakója meghalt, érintetlenül, és belakatlanul marad. Lezárják, és soha többet nem lakják őket. Így egyre több szoba épül a házhoz, amik végül le lesznek zárva. A ház (volt) lakóinak egymással is érdekes a kapcsolatuk, és a világgal is.

Edith, a család egyetlen túlélője, ebbe a furcsa atmoszférába tér vissza, hogy felgöngyölítse a családja körüli titkokat, és végre megtudja a családtagjai történetét. 

A játék maga egy walking simulator, nagyon hasonló a Dear Esther-hez, vagy a Gone Home-hoz. A játékban egyedül vagyunk, hogy felfedezzünk egy régóta elhagyatott lakóházat, annak minden intim részletével, bár többször előfordul, hogy az egyes történetek központi szereplőit is irányítanunk kell. 

A család története a tagjain keresztül van elmesélve, minden szoba egy-egy családtagé, és így egy-egy élet (és halál) történetét jelenti. A narratíva ezáltal apró sztorik szövedéke, és mindegyik valahogy megcsavarja a mechanika-narratíva együttműködésének módját. Az egyes történetszálak zsánerét is ez határozza meg, ugyanis ugrálunk horror, álomvilágok és már-már thrillerbe hajló stílusok között. Ez valószínűleg elég zilált hatást keltene, ha nem lenne a mágikus realizmussal átszőtt családi alaptörténet, és a nagyon alaposan kidolgozott karakterek. 

A halálokok sokszor nagyon explicitek, de néha tudatosan homályosra vannak hagyva, Ettől, és a karakterek részleteitől válik annyira érzelmileg nehézzé ez a játék. Sokszor már a történet elején tudjuk, hová és miképp fog vezetni a katasztrófa, mégis végig kell mennünk az úton, amíg meg nem történik. Máskor pedig teljesen váratlanul ér. 

Ami igazán izgalmas a játékban, a narratíva és mechanika kapcsolódása, ami sokszor szürreálisnak érződik, de nagyon szépen simul bele a játék hangulatába. Én nagyon szeretem a szövegekkel való játékot, régebben többször is olvastam a The Raw Shark Texts (magyarul khm... Cápaca) című könyvet. Ahogy a könyvnek is, úgy a játéknak is az egyik alapköve, hogy a szövegek nem csak a narráció kedvéért léteznek, hanem a világ részei, amit felfedezünk. Erre nagyon különleges megoldásokat használtak, például egyszer egy képregény belsejében találjuk magunkat, annak minden stílusjegyével, máskor pedig a való világban jelennek meg textek, amikkel interackióba léphetünk. 

A legjobb történetek a játék során talán mégsem ehhez köthetőek, hanem inkább ahhoz, hogy a karakterek fantáziája hogyan hat a valóságra, és hogyan okoz pusztulást. A kedvenc történetem Lewis-ról szól, aki munkáját tekintve lazacfejező. Ez nem egy kedves munka, és hamar kifárad benne az ember. Ezért Lewis elkezd álmodozni, és rájön, hogy az álomvilágában bármit megtehet. Lassan ez a világ teljesen eluralja az elméjét, és már nem is a valóságban él. A játék nyelvére ezt nagyon jól fordították le: a játékosnak folyamatosan kell az álomvilágban és a valóságban is tevékenykedni. A halszimbólumok, és a lefejezés mozdulata mindvégig erősen befolyásolják ezt a történetdarabkát. 

 Az egész játéknak, a zseniálisan kreatív megoldások és elgondolkodtató történetmesélés mellé, még az atmoszférája is zseniális. Alapjáraton az embernek egyszerre van az az érzése, hogy szinte már valósághű helyeken jár, és közben mégis végig ott van valami valószerűtlen, valami oda nem illő. Minden történetnek megvan a maga grafikai hangulata, némelyik jobban eltér egymástól, vagy éppen teljesen külön utakon jár (pl. Lewis története). De valahogy a játék egysége így is megmarad. és egy melankólikus, de barátságos hangulatot teremt, ami a történetet tekintve önmagában is különös érzést kelt. 

És pontosan ez a különös érzés az, amit imádtam a játékban. Örülök, hogy ilyen rövid volt, és együltő helyemben végig tudtam játszani. Így egy szép, kerek élményt kaptam, és van időm kontextusában gondolkodni rajta. Arról nem is beszélve, hogy érzelmileg azért tényleg nehéz a dolog, hiszen felveti a kérdést: hogyan fognak emlékezni ránk mások? Mi marad majd belőlünk, ha mi már nem vagyunk?

Az egyetlen negatívum, amit fel tudtam hozni magamban, az az irányítás volt. Sokszor éreztem úgy, hogy (az amúgyis baromi lassú) karaktermozgáson még tovább lassítanak. Értettem, hogy a narratíva átadásához ilyenkor több időre volt szükség, és azért nyúltak ehhez a megoldáshoz, de én inkonzisztensnek éreztem, hogy folyamatosan, saját befolyásomon kívül hol lassabban, hol pedig gyorsabban haladok. Persze legtöbbször inkább csak lassabban. :P

Ez nem csak a walking szimulátor résznél volt igaz, hanem minden mozgásra a játékban, amit játékosként csinálni kellett. Kicsit nehézkesnek éreztem, de abszolút elhanyagolható volt a pozitívumok mellett. Előbb utóbb úgyis rájön az ember, hogy mit és hogyan kell csinálni, és miven nem egy gyors játékról van szó, igazából semmi sem múlik rajta. 

Nekem összességében nagyon tetszett a játék, és mindenkinek ajánlom, aki egy elgondolkodtató, nyugis játékot szeretne, és van épp szabad 2 órája. 

UI: A stódióról egyébként tudni kell, hogy ők készítették az The Unfinished Swan című játékot is, ami BAFTA díjat nyert, és szintén nagyon újító módon oldotta meg a narratíva-mechanika kapcsolatot. Ha valakit érdekel ez a téma, érdemes arra is vetni egy pillantást. 

Ha tetszett az cikk, olvasd el a többi játékbemutatót is, és keress fel Facebook-on, hogy ne maradj le semmiről! :)

Ez a poszt egy kis emlékeztető minden olyan fejlesztőnek, aki úgy érzi, kiégett. Olvassátok, és kapjatok (újra) kedvet! :) 

Az biztos, hogy a játékfejlesztés az egyik legkomplexebb szakma, amit ismerek. Rengeteg alterülete van, és sokszor tele van az ember frusztrációval, ha valami nem úgy működik, ahogy kellene. Ezt ismerem én is, nyilván. De mi van akkor, ha működik? 

A játékfejlesztés szerintem nem szakma, hanem szerelem. Amikor olyan projekten dolgozhatunk, amiért igazán lelkesedünk, akkor szívünket-lelkünket belerakjuk. Akkor igazán alkotunk, függetlenül attól, melyik területén dolgozunk éppen. Kevés olyan munka van, amiben az alkotói és a racionális énemet is tudom használni, és nekem mind a kettő nagyon fontos. Éppen ezért szeretem ennyire a játékfejlesztést. És tudom, hogy néha nehéz, hiszen ez is "csak egy munka" és pénzt kell vele keresni, ezért sokszor fel kell adnunk valamennyit a saját álmainkból. De ez nem lehet akadály. 

Hogy elkerüljem a "fel kell adnom az álmaim" érzést, én mindig igyekszem legalább egy saját hobbiprojektet vinni, aminek semmi célja nincs, csak az, hogy érezzem, mennyire szeretem csinálni ezt az egészet. Ahogy formálódik, alakulgat, egyre jobb lesz, és egyre teljesebb - nekem ez az egyik legjobb érzés a világon. Főleg azért, mert ezeken a projekteken általában azokkal dolgozok, akiket amúgy is kedvelek, így az egész egy közös alkotássá válik nekem. Éppen ezért imádom a game jameket is, visszaadják a játékfejlesztés súlytalan örömét. 

A másik pedig, hogy rengeteget tanulok magamról a fejlesztés által. Mert gyönyörűen lehet alkalmazni a designer trükköket saját magunkkal szemben is, nem csak a játékokban. Például azt, hogy hogyan kell úgy dolgozni, hogy mindig flow-ban maradjunk. 

(Flow: Csíkszentmihályi Mihály kifejezése arra, amikor elvesztjük a külvilágot és belemerülünk valami tevékenységbe, ami elég nehéz ahhoz, hogy kihívásnak érezzük, így nem unatkozunk, de nem is gondoljuk megoldhatatlannak). 

Tudom, hogy ez csak hobbi projekteknél működik, de a játékfejlesztő egy önálló és kreatív állatfaj. Úgyis folyamatosan fejlődni és tanulni akarunk, így miért ne fejlesztenénk otthon is? Minden ezzel eltöltött perc hasznos lesz majd a munkánkban is - minél több problémával találkozunk, annál többet fogunk tudni megoldani. Arról nem is beszélve, hogy visszaadja a fejlesztés gyermeki örömét, amikor kitalálunk valami szuper mechanikát, vagy megoldunk egy bugot, és végre minden úgy működik, ahogy kell neki. Semmi kötöttség, semmi kompromisszum. 

Annál pedig nincs jobb érzés, amikor látjuk másokon, hogy élvezik, amit összeraktunk. Vagy amikor egy bugon dolgozunk, és már 369 különböző módon próbáltuk megoldani, és azon agyalunk, milyen lehetetlen ez az egész... és egyszercsak hopp! Beugrik, mit kell csinálni, és végre működik! Az egész olyan, mint egy nagy rejtvény, aminél mindig van valami frappáns megoldás, csak meg kell találnunk. Aztán egyszer csak személyiséget kap a játék, és érezzük, hogy minden a helyére került. Akármilyen apró is a projekt, ez a pillanat mindig eljön, és mindig isteni érzés. 

PS: Ezt a bejegyzést nem csak nektek, hanem magamnak is írtam. Mostanában azt vettem észre, hogy kicsit demotivált vagyok, és nehezen látok neki a szerelemprojektjeimnek. Úgyhogy egy picit emlékeztetni akartam magam, hogy miért is csinálom ezt az egészet, és mi az, ami miatt egyáltalán belekezdtem. Nekem segített, remélem nem leszek vele egyedül :) 

Ha tetszett a cikk, olvasd el a többi játékfejlesztésről szóló írásomat is, és kövess Facebook-on, hogy ne maradj le semmiről! 

Eléggé imádom a horror műfajt, bár tudni kell rólam, hogy voltak már olyan játékok, amiket kikapcsoltam, és azóta sem vettem elő, annyira kiütöttek. A Resident Evil szériát ebből a szempontból nagyon bírom, mert mindig pont annyi horrort csöpögtet, amennyit még elbír gyermeki lelkem. 

Nem vagyok a legnagyobb fanja a szériának, volt 1-2 rész amit kipróbáltam, vagy végigvittem, de sose gondoltam volna, hogy ennyire beszippant az új rész. 

Sztoriban azért elég gyengécske lett: a főszereplő Ethan, akinek a felesége egyszer csak eltűnt. Majd három évvel később kap egy emailt a nőtől, hogy "keress meg". Erre Ethan persze kocsiba pattan, megáll az amerikai mocsarak kellős közepén, és betőr egy elhagyatott házba. Minek is létezik a rendőrség, ugye?

Viszont nagyon élveztem felfedezni a pályákat, a Lovecrafttól már oly régóta kedvelt "horror mansion" trope itt is visszaköszön. Hamar rájövünk, hogy valami szörnyűség folyik a vidéki családi házban, viszont a szobákban megtaláljuk a család régi, hétköznapi életéhez tartozó tárgyakat is. Persze minderre rákerül egy nagy adag gore és undiság, amitől jóleső viszolygással léphetünk be minden ismeretlen szobába. 

Ellenségek

Az ellenségek maguk a családtagok, akik fogva tartják kedves, ártatlan feleségünket. Mindegyik egy "nevesített boss", azaz jó nehéz elbánni velük. Apa például szüntelen rója a ház folyosóit, és nyilván egy jó nagy megijedés után az ember alapból arcon lövi / szúrja / üti amilyen gyorsan csak tudja. Aztán persze hamar megbánja, mintha ennyire egyszerű lenne. A második boss maga Anya, aki teljesen más technikát használ arra, hogy szétessünk az undortól. Miután a nagytesót is elintéztük, végre kijutunk, és dönthetünk: a feleségünket vagy egy másik random csajt választunk, hogy magunkkal vigyük. A másiknak ott kell maradnia, egyértelmű. Kíváncsi vagyok, hogy komoly megfontolásból választotta-e bárki is a másik nőt, miután az egész sztori aköré van szőve, hogy mentsük meg a csajunkat. Viccből nyilván nekem is megfordult a fejemben, főleg mert a feleségünk egészen... idegesítő. Persze itt még nincs vége a játéknak. 

A pályának azon részeire, ahová már nem tudtak mit kitalálni, de akartak tenni egy kis akciót, fura fekete szörnyeket helyezttek (úgynevezett "Molded'). Ez az első alkalommal tökéletesen rám hozta a frászt, később azonban inkább megúszósnak éreztem. Nem kihívásként, hanem akadályként tekintettem rájuk, amik csupán lassítják a haladást. 

Mechanikák

Mivel mégiscsak egy horrorról beszélünk, nyilván szerves része a bújkálás, de általában a konfliktusokat azért erőszakkal kell rendezni. Ilyenkor iszonyat gore-ba csap át a játék, és sokszor teljesen komolyan vehetetlen (szinte már-már az Evil Dead jut eszébe az embernek). Pici spoilerként egyetlen dolgot emelnék ki: rögtön a játék első fél órájában a kedves feleségünk levágja a kezünket. Nyilván a játékos azonnal venné be a health potit, de ekkor a játék kiírja, hogy "erre most nincs szükséged". Le van vágva a kezem, öcsém! Azért ilyenkor csak kéne az a health?! Aztán hirtelen cutscene, és a kezünket éppen egy tűzőgéppel tűzögetik vissza. Ami után tökéletesen működik a játék végéig, és mi egészségesen kipattanunk a székből és megyünk szörnyeket gyalázni. Mondjuk tény, hogy mérgesebb lettem volna, hogyha hagyják elpazarolni azt a health packet. 

Ami át is visz a játék következő nagy mechanikai egységére, a craftingra. Én minden játékban imádom a craftingot, teljesen rá tudok csavarodni. Itt is ez történt, nagyon tetszett, hogy a limitált inventory mennyire aktuálissá teszi a kérdést, hogy a következő játékrészben mire lesz szükség, mit kell magamnál tartani. Nagyon tetszett az is, hogy a pályákon van értelme keresgetni, mert nem csak craftolható itemeket találni, hanem apró pénzérméket, amikből aztán később értékes dolgokat vásárolhatunk (madárkalitkákból). Ami ráerősít a craftingra, és picit segít nekünk az egyébként meglehetősen kevés resource felhalmozásában, az az úgynevezett "psychostimulant". Ez egy olyan anyag a játékban, ami egy rövid ideig segít nekünk megtalálni a pályán az elrejtett felszereléseket. 

Sajnos a játékban a puzzle részek eléggé visszafogottak. Kevés helyen vannak, és viszonylag egyszerű őket megoldani. Nem is nagyon van tétjük, hiszen a világ összes ideje rendelkezésre áll a megoldásukhoz. Az elején még féltem, hogyha sokat bénázok, akkor hátamba kapom Apát vagy Anyát, de ez sosem történt meg. A kicsit gondolkozósabb részeken kívül még jellemző a trial and error módszer (akkor jössz rá, hogy valami puzzle, miután kinyírt). 

Ami nekem kifejezetten furcsa volt, hogy néha találtunk videókat, amiket meg kellett nézni. Azt gondoltam, hogy jól ismert cutscene következik, de nem ez lett, hanem egy újabb játszható részt kaptam, mindig más karakterekkel. Ami furcsa volt, mert aztán jól megsozkott Ethan ugyan azokon a részeken küzdötte végig magát. Az interaktív videó kicsit kizökkentett (ludonarratív disszonancia, ugye), és fel is háborodtam az ismétléseken. 

Összefoglalás

Én megkaptam ettől a játéktól, amire vágytam. Pont annyira rettegtem, amennyire még kényelmesnek érzem, és imádom a blood/gore dolgokat, amiből itt épp nem volt hiány. Nagyon jól tematizált ellenségek voltak, akik meghatározták az egyes játékrészek témáját is, ami szintén nagyon bejött. A sztori lehetett volna azért kicsit jobban kidolgozott, de a hangulat nekem teljesen eladta az élményt. 

UI: azért éjszaka nem játszottam vele. 

Ha tetszett az cikk, olvasd el a többi játékbemutatót is, és keress fel Facebook-on, hogy ne maradj le semmiről! :)

Ha tetszett a válogatás, és szeretnél további gyönyörű game art-okat csodálni, akkor katt ide! Ha pedig nem szeretnél semmiről lemaradni, kövess Facebook-on is!

Az Alienation az utóbbi idők egyik legjobb coop játékává nőtte ki magát a számomra. Minden megvan benne, ami kell: rövid pályák, gyorsan végighentelhető küldetések, menő karakter skillek és pont annyi coop elem, ami még nem teszi az egészet fáradságossá. Úgyhogy még egy review-t írtam róla, az első után kb. másfél évvel :D

Akkor kezdtem el játszani ezzel a játékkal, amikor "ingyen" megkaptuk a PS plusz előfizetéssel (amit már évek óta le akarok mondani, de mindig elfelejtek, és persze automatikusan vonják, így végül inkább kipróbálok minden játékot amit kapunk vele). Ami kifejezetten tetszett, hogy az elején szuper casual, de közben teljesen bele lehet feledkezni, és viszonylag hamar nehezedik, így taktikázni is kell benne egy idő után. 

Pros

Nagyon szuper választás, hogyha van még az embernek fél órája indulás előtt, amit aktívan szeretne tölteni, vagy csak akar egy rövid, feszültséglevezető alien gyilkolós sessiont munka után. Amire még kiváló: lefoglalni a vendégségbe érkező tiniket, főleg ha több kontroller áll rendelkezésre. 

Ami kifejezetten előnye a játéknak: a karaktereknek izgalmas ulti skilljei vannak, amiket jól lehet kombinálni, és egyes szörnyfajtákra alkalmazni. A játék maga egy élvezetes shooter, jól sikerült megragadni a zsánert, és tök jó a ritmusa a játéknak. A töltés nagy kedvencem: egy kis ritmusjátékot csináltak belőle - ha az ember pont időben eltalálja a gombot, akkor gyorsabb lesz a töltés. Ez nem tűnik nagy dolognak, de egy 50 ellenségből álló horda esetén már az a pár töredék másodperc nagyon sokat tud számítani - arról nem is beszélve, hogy mennyire király érzés, amikor sikerül időben töltenünk (amit nagyban megtámogat a remek sound design is).  

Amellett, hogy egy egyszerű, könnyen érthető, casual játékról van szó, a gear és skill rendszer kifejezetten kidolgozott. A fegyverek különbözősége értelmet ad annak, hogy tényleg cseréljük és fejlesszük őket, míg a felszedett cuccokból upgrade-elni tudunk. Ami nagyon tetszik az egész dologban, hogy a már nem használt, régi itemeket is újra lehet hasznosítani egy nagyon leegyszerűsített crafting rendszerben. Ha már nem kell valami, szét tudod szedni, amiért item partokat kapsz. Ezekből pedig újra tudod dobni egyes fegyvereid értékeit: pl. ha nem vagy megelégedve a fire rate-el, vagy a damage mértékével, meg tudod próbálni újradobni őket. Persze elvileg véletlen szerűen kapsz új értéket, szerintem kicsit meg van bundázva a rendszer, ugyanis túl sokszor dobtan az első vagy második alkalomra szinte maximum közeli értékeket. Jó érzés volt, úgyhogy nem panaszkodok :D

Cons

Annak ellenére, hogy maga a játék nagyon szép és színes, a képernyő borzasztóan zajos. Sok apró részlet van belezsúfolva, és nem kivehető sem az előtér-háttér különbség, sem a karakterek. Folyamatosan előfordul, hogy elveszítem a karakteremet a képernyőn, vagy azt hiszem, a másik játékos karakterét irányítom (pedig csak beszorultam valahova). Ez... idegesítő az esetek többségében. Minden szörny, tárgy, karakter a játékban fényes, így nehéz megkülönböztetni őket. 

Erre rájön az iszonyatos kamerakezelés, amitől sokszor fogalmam sincs, merre vagyok arccal. Ha befutok egy fal mögé, konkrétan nem látszik a karakterem. Sem a szörnyek, amik a fal mögött vannak. Ezen halálra szoktam bosszankodni magam, főleg amiatt, mert a játék tele van szűk helyekkel, ahol nem lehet másképp megoldani az előre haladást. Elgondolkodtam rajta, hogy ez vajon szándékos design döntés volt-e, vagy csak a véletlen hozta így, és őszintén remélem, hogy az utóbbi. 

Még egy gyengesége van a játéknak, és az pedig a történet. Na jó bevallom, már egy ideje fogalmam sincs, hogy mi a háttér sztori, de azt hiszem ez sok mindent elárul. A borzasztóan klisés alien invázió alaptörténet mellett az indokolatlanul hosszú rádióüzenetek biztosítanak minket arról, hogy halálra unjuk magunkat. De szerencsére a játék nem kényszerít rá, hogy ezeket végig is hallgassuk, mehetünk gyakni, amint felvettük a quest itemet. 

Konklúzió

Minden kis hibája ellenére nagyon megkedveltem ezt a játékot, főleg azért, mert kifejezetten jó coop élmény. Egyedül nem biztos, hogy játszanék vele, de ha csak egy rövid, aktív kikapcsolódásra vágyik az ember, tökéletes választás. Emellett nagyon hangulatos, szép grafikája van, a szörnyek változatosak és jól kigondoltak (egyszerre imádom és utálom a teleportálós szörnyet például, aminek a megjelenése meccsfordító tud lenni). Úgyhogy ajánlom a játékot, főleg hogyha valaki azon agyal, mit tudna játszani a barátjával / párjával / testvérével/ gyerekével. 

Ha tetszett az cikk, olvasd el a többi játékbemutatót is, és keress fel Facebook-on, hogy ne maradj le semmiről! :)

Ha tetszett a válogatás, és szeretnél további gyönyörű game art-okat csodálni, akkor katt ide! Ha pedig nem szeretnél semmiről lemaradni, kövess Facebook-on is!

Íme az én, saját bejáratú szubjektív listám a legvárósabb játékokról, és a legújabb, legmenőbb játék trélerekről. E3, én így szeretlek! <3

5. TUNIC

Nagyon tetszik ez a kis izometrikus kalandjáték - amúgyis szeretem a zsánert, és magával ragadott a gönyörű artwork, és a színes hangulat. Kíváncsi vagyok, mit tudnak kihozni belőle, és lesz-e bármilyen mechanikai újítás a játékban. 

4. Cyberpunk 2077

A Witcher készítői végre újabb bepillantást nyújtottak a készülő sci-fi RPG projektjükből. Nekem eddig nagyon Deus Ex utóérzésem van, de hát azt is imádtam, úgyhogy ez is nagyon várós. 

3. Gears 5 

A Gears of War franchise legújabb része szerencsére továbbra is brutál vérontást ígér, pont úgy, ahogy szeretem. :D 

Bár a tréler maga szerintem szörnyűre sikerült (túl sok a nyavalygás az első felében), maga az akció jónak tűnik - főleg ha az ember néhány kilotonánnyi felesleges feszültséget szeretne levezetni. 

2. Unravel 2

Már az első résszel is sokat játszottunk közösen a férjemmel, úgyhogy nagyon örültem, mikor láttam, hogy végre jön multiplayer is. Sok nyugis estére elég lesz a kontent, remélem :) 

1. The Last of Us

Én alig bírok magammal, annyira várom ezt az új részt. Meggyőződésem, hogy Joel meghalt, és Ellie most bosszúhadjáratra indul - de persze ez csak az én konteóm, és lehet semmi köze a történethez. Ettől még beleillik mindegyik videó, ami eddig kikerült. Ami viszont kifejezetten érdekes, hogy gombás zombikat nem nagyon mutogatnak, a trélerekben mindig emberek-emberek ellen harcolnak. 

A játék maga gyönyörű, az akció és a stealth pedig egyszerűen csodásnak tűnik. Instant megvétel lesz :D 

+1. Death Stranding 

 Nagyon érdekesnek tartom Kojima új játékát. Eddig szinte csak érthetetlen, megbotránkoztató tréleket kaptunk, amiben láthatatlan kéz-szörnyek és tartályos bébik láthatók. Én alapvetően rosszul szoktam reagálni erre az öncélú kommunikációra, de ettől függetlenül kifejezetten kiváncsi vagyok, hogy a játék maga milyen lesz. 

Ebben az új videóban már valami kis elképzelést nyújtottak erre nézvést, úgyhogy ide teszem ezt is. 

Ez az én személyes "várós" listám - ti miket raktatok volna ki? 

Ha tetszett a válogatás, és szeretnél több játék kontentet, akkor katt ide! Ha pedig nem szeretnél semmiről lemaradni, kövess Facebook-on is!