Régi nagy álmom részt venni egy narratív játék elkészítésében. Világ életemben szerettem a történeteket, írással és fordítással is foglalkoztam, éppen ezért mindig azon agyalok, hogyan lehetne a játék eszközeivel átadni egy történetet. 

A játék zseniális terep a narratíva átadására, hiszen nem csak elmesélünk valamit, hanem lehetőségünk adódik arra, hogy élményt adjunk át. Hogy a játékos aktorként élje át a történéseket, és ne mindig csak "mással" történjenek a dolgok, mint a filmek vagy a könyvek esetében. Így sokkal erősebb reakciók válthatók ki, főleg, hogyha sikerül elérni a teljes immerziót, azaz azt az érzést, amikor a játékos teljesen elfelejtkezik a külvilágról, és beleéli magát a játék történéseibe. 

Viszont éppen ez az, amit nagyon nehéz elérni. Akár a legkisebb hiteltelen, vagy hihetetlen dolog is elég ahhoz, hogy a játékos kizökkenjen, és újra külső szemlélőként nézzen a játékra (ezt hívják ludonarratív disszonanciának - amikor valami olyasmi történik, ami nem konzisztens a játékvilággal). 

Szóval hogyan lehet odafigyelni arra, hogy a játékos teljesen bele tudja élni magát? Szerintem nagy segítség lehet az, hogyha nem csak arra figyelünk, hogy direkt eszközökkel hogyan adjuk át a történetet, hanem arra is, hogy a történet hihető legyen, tehát be legyen ágyazva a játékvilágba. Minden dolog, amit lát és tapasztal a játékos, bele kell hogy illeszkedjen a narratívába. Éppen ezért gondolom azt, hogy a narratív játékok esetében az egyik legfontosabb eszköz az environmental storytelling, azaz amikor a környezet elemei mesélnek valamit a világról, illetve a szereplőkről. 

Ennek egyik legjobb példája a Portal. Sosem felejtem el azt a jelentetet, amikor a letisztult, szürke, laboratóriumi környezetből bekerülünk játékosként Rattmann búvóhelyére, és a falra firkált üzenetek és a szétdobált tárgyak mind-mind mondanak valamit a szoba lakójáról, a történetről és a játékvilágról egyaránt. De hasonlóan jó példa a Bioshock is, a vízalatti világ minden apró részletével, ami valamit elmesél nekünk arról, hogy mi történt, és milyen az a világ, amibe belecsöppentünk. 

Azért szeretem nagyon ezt a módját a történetmesélésnek, mert ha jól csinálja az ember, nem szúr szemet. A játékos szimplán megtapasztalja, élményként elkönyveli azt a sok-sok utalást és információt, ami miatt később természetes lehet egy sztori fordulat, vagy egy későbbiekben megjelenő játékelem. Egyszerűen beleillik a világba, és kész, nem kérdőjelezi meg senki. Dan Kenny például azt tanácsolja, hogy kezeljük a játékvilágot is ugyanolyan karakterként, mint a játékost, vagy bármelyik játékkaraktert, és ne csak azért legyen a játékban, hogy megkönnyítse a játékos előrehaladását. Ez azt jelenti, hogy a világnak is koherensnek kell lennie, kell neki egy konzisztens személyiség, ami a játékos és a karakterek nélkül is létezhetne. 

Ez a megoldás nem csak azért zseniális, mert elegáns, hanem azért is mert olcsó. Igaz, sok idő lehet rendesen kidolgozni a világot (igen, azokat a részeit is, amiket a játékos nem lát direktben), de nagy előnye viszont, hogy nem kell mindent a karaktereken keresztül elmesélni.  Persze általában a narratív játékok ötvözik a különböző eszközöket, de azt gondolom, hogy érdemes szignifikáns időt és energiát a környezetre is fektetni, hogy bevonjuk a játékost, és ő is azt érezze, hogy része a világnak, amit megalkottunk. 

Ti mit gondoltok erről a kérdésről? Én imádom mindig felfedezni a teret, megnézni, mi mindent tudhatok meg a környezeten keresztül a történetről. Van olyan játék, ami szerintetek nagyon jól oldotta ezt meg?