Most hétvégén került sor a lengyel-magyar game jamre, aminek a témája az 1956 forradalom volt. 

Általában egy game jam online szerveződik (legismertebb talán a Global Game Jam és a Ludum Dare). A szervezők kijelölnek egy hétvégét, legtöbbször péntek este-hétfő este között kell elkészíteni a projekteket. Minden jam egy bizonyos téma köré épül, amit a jam kezdetekor hirdetnek ki. A téma egy szó, idézet vagy mechanikai megkötés szokott lenni, ami köré a projekteket építeni kell. Minden érdeklődő összegyűlik egy irodába (általában a Nemesys Games-nél adunk ennek helyet), majd ha kiderült a téma, indul az ötletelés. 

Az ötletelés során bárki felvethet egy játékötletet, ami felkerül a kivetítőre. Ez egy brainstorming, tehát nincs hülye ötlet, everthing goes. Ez azért nagyon fontos, mert sokszor a leghülyébb ötletekből születnek a legjobb játékok, és az is lehet, hogy valaki más ihletet merít egy-egy felírt ötletből. Ha már fent van legalább 20 játékterv, akkor indulhat a szavazás. Mindenki szavaz arra a 3 ötletre, ami a legjobban tetszett neki, hogy ezzel megkönnyítsük a csapatalkotás folyamatát. Azok, akik ugyanarra az ötletre szavaztak, összeállhatnak, és kezdődhet is a fejlesztés. Persze ez így nagyon egyszerűen hangzik, de azért meg kell említenem azt, hogy általában sokkal több programozó vesz részt jameken, mint grafikus, így a csapatösszeállítás nem csak az ötletek alapján, hanem sokszor a megfelelő tagok megtalálásán is múlik. 

A mostani lengyel-magyar jam egy nagyon különleges jam volt, hiszen ritkán van olyan, hogy külföldi vendégeink is vannak. Az esemény szokásosan a Nemesys Games irodájában került megrendezésre 20 magyar és 20 lengyel fejlesztő részvételével. 

Azért is rendhagyó volt a jam, mert limitált létszámmal vehettünk csak részt rajta (hiszen akik elkészültek a játékkal, belépőt kaptak a poznani játékkonferenciára), és azért is, mert jó előre tudtuk a témát, amiről előadásokat is meghallgattunk a fejlesztés elkezdése előtt. 

Az előadások között volt történelmi áttekintés, személyes 56-os élmények és egy játékfejlesztésről szóló útmutató is. Mindhárom nagyon hasznos volt, de nekem a személyes élmények elmesélése tetszett a legjobban - teljesen másképp jön le egy forradalom, ha valaki szemüvegén keresztül láthatjuk. 

Viszont az idő sajnos nagyon rövid volt, mindössze 48 óránk volt, hogy összehozzunk valamit, ami egy játék összerakásához igen-igen kevés. Szerencsémre az egyik legütősebb csapatba sikerült kerülnöm, mindenki nagyon lelkiismeretesen dolgozott akár napi 14 órát is, hogy összehozhassuk a projektet. 

Sokat elmélkedtünk azon, hogy milyen játékot kellene csinálni. Felmerült a teljesen egyszerű tower defense jellegű molotov-dobálós mechanika, amit VR-ban akartunk megvalósítani. Ez nagyon jól is hangzott - egy 72 órás jamre. Most azonban idő szűke miatt a VR kikerült a képből, viszont addigra már annyira beleszerttünk a kitalált témába, hogy végül azt csináltuk meg. Így azonban volt lehetőségünk kicsit felturbózni grafikailag, és még egy rövid történetet is tudtam írni hozzá. 

A korhű hangulatot a zenével és a sztorival próbáltuk megragadni. A játék során két fiatal beszélget: egy lány, aki munkásként aktívan tüntetett az oroszok ellen, és egy fiú, aki csak belecsöppent az egészbe. Az ő életükből hallunk apró részleteket a játék során. 

Ha kíváncsiak vagytok, itt egy videó a játékról, később pedig az összes játékból fog felkerülni egy videó a Facebookra, úgyhogy figyeljétek ott is! :) 

Annak ellenére, hogy nagyon tempósan haladtunk a csapattal, iszonyú jó volt a hangulat. A lengyelek is barátságosak voltak, sokat tudtunk beszélgetni, és további pozitívum volt, hogy irdatlan mennyiségű ételt és italt hoztak magukkal - ami kedves gesztus volt, és minden nap jót sütögettünk belőle. 

Számomra külön élmény volt, hogy személyesen találkozhattam olyan fejlesztőkkel, akik dolgoztak az egyik kedvenc (kis)játékomon, a Vanishing of Ethan Carter-en, és a This war is mine-on. Nagy örömmel töltött el az is, hogy kirívóan sok nagyon jó játék született a többi jamhez képest, látszott hogy mindenki komolyan veszi a témát és a határidőt is. 

Nagyon pozitív élmény volt tehát ez a jam, bár a lányok létszámát azért keveselltem (magyar és lengyel oldalon is összesen két-két lány jött el, ami az összlétszám mindössze 10%-a). Remélem lesz még alkalom, amikor találkozhatunk a résztvevőkkel, és nagyon várom már a poznani játékkonferenciát is, ami az első hasonló élményem lesz. Természetesen arról is beszámolok majd! :) 

Tegnap volt Bányai Fanni előadása a problémás játékhasználatról, ami amellett, hogy nagyon érdekes volt, arra sarkallt, hogy megosszam, mit adtak nekem a videójátékok.

Tény, hogy játékfejlesztő révén kicsit elfogult vagyok a játékokkal kapcsolatban, de azt gondolom, hogy a pozitívumokat nem lehet eléggé sokszor hangoztatni (ahogy a könyvek esetében sem). Mivel szociológus (is) vagyok, érzékeny téma számomra az, hogy egyes médiumok hogyan hatnak az emberekre, és azt gondolom, hogy a játék lehet egy nagyon jó terep arra, hogy megtanuljunk különböző készségeket, de leginkább az empátiát mások iránt, és a kudarc újraértelmezését.

Pont ezért fáj minden alkalommal, amikor azt hallom, hogy a videojátékok a gyerekeket agresszívvá, antiszociálissá, lustává vagy koncentrációhiányossá teszik. Egyrészt azt gondolom, hogy ez az új technológiáktól való félelem csupán, de valahol legbelül azt érzem, hogy ez egy könnyebbik út, hiszen ha egyből megbélyegzünk valamit, nem kell megérteni miért is jó ez a gyerekeknek, hogyan változott meg a világ és az általános önkifejezés módja - mert hogy megváltozott.

Éppen emiatt döntöttem úgy, hogy összeszedek egy listát arról, hogy a 20 éves játékos pályafutásom alatt mi mindent köszönhetek a videojáékoknak.

A családom mindig nagyon nyitott volt az új dolgokra, így viszonylag korán lett számítógépünk, és sokféle játékot ki tudtam próbálni. Játszottam puzzle játékokkal, platform - és edukációs játékokkal (a kedvencem a tarzanos volt, mert volt benne színező és zenekészítő is). Emiatt pontosan tudom, hogy mekkora csoda tud lenni egy játék, már csak azért is, mert lefoglal egy gyereket akár órákon keresztül.

Vannak olyan pozitívumai a játékoknak, ami globálisan mindenkire hatnak - ezekről több tanulmány is készült, és Fanni is említette őket. Saját szavaimmal ezek valahogy így néznek ki:

A játék
1. tele van kihívásokkal, amiket a játékosnak meg kell oldania (elhatározás, hogy márpedig megcsinálok valamit, még akkor is ha nehéz)
2. különböző készségeket és képességeket fejleszt
3. biztosítja a "flow-érzést", ezzel a fejlődés pozitív élménnyé válik
4. segíti a szem-kéz koordinációt
5. szociális készségeket és alkalmazkodást igényel (multiplayer esetében különösen)
6. megtanít arra, hogy a kudarc után fel kell állni és újra kell próbálkozni

A játék egy olyan biztonságos terep, ahol bárki fejlesztheti azokat a képességeit, amikben kevésbé jeleskedik, segíti a stresszoldást - csak megfelelő játékot kell hozzá választani. Talán itt van a legfontosabb kérdés: milyen játékot játszunk? Természetesen a játékokra is igaz az, ami minden másra a világon: lehet arra használni hogy fejlődjünk, és lehet túlhasználni, amikor a játék már kontraproduktívvá válik. Mindenkinek megvan az oka, amiért játszik, így azt gondolom, hogy a játék a globális igazságok mellett egy nagyon személyes élmény is lehet.

Én például azért szeretem a játékokat, mert jó érzés megoldani egy nehéznek tűnő problémát (az angol szó erre a "rewarding" - nem tudom kitaláltak-e erre már valami magyar kifejezést). Büszkeséggel tölt el, hogyha meg tudok oldani egy kifejezetten nehéz feladatot, függetlenül attól mi az (lehet az egy lövöldözés az Uncharted-ban, vagy egy match-the-three játék nehezebb pályája egyaránt).
Nagyon jónak lenni valamiben hihetetlen önbizalmat tud adni, főleg akkor, hogyha tudod, hogy mennyit dolgoztál azért, hogy jó legyél benne. Mivel a játékkészítők sok fejtörés árán biztosítják, hogy meglegyen a learning-curve, és minden pálya csak kicsit legyen nehezebb, mint az előző, a játékosnak folyamatosan biztosított a jól megérdemelt siker öröme, és a folyamatos fejlődés érzése. Azt gondolom, hogy valami ilyesmit kellene éreznünk a mindennapi életünk során is - bátran beleállni minden kihívásba, és lépésről lépésre fejlődni, amíg el nem érjük azt, amit szeretnénk.

Kicsit kézzel foghatóbb dolgot is szeretnék említeni, ami a saját jellemfejlődésemet illeti.Például egyértelműen ki tudom jelenteni, hogy a térképolvasást a WoW miatt tanultam meg.

Egészen sokáig híresen rosszul tájékozódtam, mert sosem volt igazi motivációm rá, hogy megértsem a térképeket. Szegény anyukám heroikus küzdelme ellenére még tiniként is sokszor teljesen tanácstalanul álltam a térkép előtt. Aztán egyszer csak előttem volt egy quest amit nagyon meg akartam csinálni, és már belefáradtam az ide-oda rohangálásba, így megnéztem hol lehet megcsinálni. Aztán már minden ment magától, és a sok-sok ork legyilkolása után (Go Alliance!) mégcsak nem is lettem agresszív tömeggyilkos.

Szóval azt gondolom, mindenkinek más oka van arra, hogy játsszon, és mindenki másban fog fejlődni. Nekem nagyon sokat segítettek a játékok, főleg abban, hogy elfogadjam a kudarcot az életemben - hiszen ki tudja? Lehet csak még egyszer kell nekifutnom a pályának és meg fogom tudni csinálni. Azt gondolom, hogy ez egy kimondhatatlanul fontos dolog a valós életben is, hiszen minden sikeres ember mögött eszméletlen mennyiségű kudarc van, csak ők sosem álltak meg és mondták azt, hogy nem tudják megcsinálni.

Biztos vagyok benne, hogy sok kedves és vicces történet kószál odakint arról, hogy ki mit tanult a játékokból. Ne habozzatok megosztani a személyes élményeiteket! :)

A Bound egy művészi platform játék a Plastic stúdiótól, ami augusztusban jelent meg. Érdekessége, hogy a játékos egy balerinát irányít (aki mellesleg egy hercegnő is). 

Még nem játszottam végig a játékot, így mélyebb elemzés - és ezért spoiler - itt nem várható :)

Az első benyomásom a Boundról meg kell mondjam, nem volt kellemes, mégpedig a bevezető rész miatt. De hálég hamar túljutotunk rajta és azt már nagyon élveztem, amikor belecsöppentünk a játékba.

A Bound színek és a formák kavalkádja, az animációkról pedig csak ódákat tudnék zengeni. A játéktér egy kockákból álló és örökké mozgó világ, amiben az összes elem stilizáltan jelenik meg.

Kifejezetten szépen alkot egységet a szögletes és kemény vonalakból álló háttér a játékos karakter finom mozdulataival - látszik, hogy stílusilag és művészileg nagyon át van gondolva a játék. Tetszett az is, hogy szép párhuzamot von a játékvilág és a valóság között, bár a történetet végig még nem ismerem, de amit láttam belőle, az felkeltette az érdeklődésemet.

Magát játékot három és fél év alatt készítették, ami egy ekkora játék esetében soknak számít, azonban több változtatás is csak így kerülhetett bele (a táncos karakter ötlete például csak másfél év után merült fel, és mekkora szerencse, hiszen később ez lett a játék egyik legegyedibb eleme). 

 Írjátok meg ti is, mit gondoltok a Boundról!