Mindent játékokról és fejlesztésről

Developer Pixie

Developer Pixie


V4 Future Sports Festival 2018

2018. március 31. - Developer Pixie

Múlt héten zajlott a V4 Future Sports Festival, aminek a keretei között egy konferenciát is megrendeztek. 

A konferencián előadást tartottam "Nők a játékban, nők a fejlesztésben" címmel, a fesztiválon pedig a Queens of Game standjánál voltam egész szombaton. Rengetegen voltak a rendezvényen, és ahhoz képest, hogy ingyenes volt az egész, nagyon színvonalasra sikerült. 

Amit én figyelemmel kísértem, az a cosplay verseny volt, ahol Bekiie is díjazott lett a szuper Mercy jelmezével <3

Ezen kívül végigjártam az art sarkot is, illetve több játékot is kipróbáltam. Benéztem a Farcry 5 "sátrába", ahol a szűk 10 perces kipróbálási idő alatt bazookával 2 teherautót is felrobbantottam (máris sikeresnek könyveltem el azt a napot). Ezen kívül még a Nintendo standnál töltöttem szignifikáns időt, ahol a multiplayer Splatoon-t játszottuk rongyosra. Jó volt. 

Ami kifejezetten tetszett, az a Queens of Game mellett lévő retro játék stand volt, ahol régi játékokkal lehetett felidézni a múlt szép (és borzasztóan frusztráló) emlékeit. 

Természetesen a live DJ showra is benéztünk, illetve figyeltük a folyamatos játékversenyeket is. 

 

Nem szaporítom a szót, inkább elmesélem milyen volt, képekkel! :) 

 

 screenshot_3_5.png

party_1.png

cosplay_1.png

qog_stand_1.png

retro2_1.png

retro.png

szobrok_1.png

 

Ti kint voltatok? Kinek mi volt a véleménye? 
Ha tetszett az írás, olvasd el a többi hasonló bejegyzést is, és keress fel Facebook-on, hogy ne maradj le semmiről! 

PlayIT, szuperség!

Idén is nagyszerű volt a PlayIT, rengeteg kedves ismerőssel találkoztam, és új emberekkel ismerkedtem meg, amiért minden évben hálás vagyok. 
img_20171118_114126.jpg
A tavalyi évhez képest kicsit lazábbra vettem most a látogatást, leginkább két programra voltam kíváncsi: az Overwatch versenyekre a HP standjánál, és a cosplay versenyre a nagyszínpadon. Persze azért fejlesztő lévén felmértem a VR felhozatalt is - bár most úgy éreztem, kevesebb magyar fejlesztőcsapat képviseltette magát. Persze ez nem reprezentatív felmérésen alapszik, idén én sem kerestem kifejezetten az indie csapatok standjait. 
img_20171118_113556.jpg
Viszont számomra most is kihagyhatatlan volt az art sarok, ahol csodálatos szobrok és képek vártak. Nagyon szeretem ezt a részét a PlayIT-nek, előjön belőlem a gyerek ilyenkor. Most is itt készítettem a legtöbb fotót :) 
img_20171118_114114.jpg
Az Overwatch versenyekből is sokat láttam, leginkább az 1v1-es játékokat kísértem figyelemmel, és újból rá kellett jönnöm, hogy imádom Moirát, az új karaktert :) Aztán, mielőtt a háziverseny elkezdődött volna, átpártoltam a cosplay versenyre.
img_20171118_135929.jpg
Tavaly sajnos nem volt időm végignézni, így idén előkelő helyen szerepelt a programlistámban. Borzasztó menő jelmezeket láttam, sok személyes kedvencem volt, de sajnos túl messze ültem, hogy fotózzak. A zsűri több nyertest is választott: volt egy-egy első helyezett (egyéni és páros felállásban), valamint minden zsűritag választott egy saját favoritot. A versenyen pénznyereményt osztottak szét, összesen százezer forintot vihettek haza a nyertesek. 
 
img_20171118_114935.jpg
Ezen kívül meglátogattuk a katonaság tankjait, néztünk VR játékokat és rengeteg kis kütyüt, láttunk cuki plüssöket és társasjátékos standokat. Persze végignéztük a legmenőbb számítógépek felhozatalát is, és nagyon sok lelkierő kellett ahhoz, hogy ne vegyek magamnak egy új gamer egeret. 
Az idő nem volt olyan kedves, mint tavaly, kifejezetten hideg volt, de ez sem szegte kedvét a látogatóknak. Idén is jól beburgereztünk a Zingnél, mert az ugye kihagyhatatlan PlayIT program. Úgyhogy nagyon jó kis bulit adott a PlayIT idén is, és igaz, hogy ez volt idén az utolsó, de jövőre is tuti elmegyek! :) 
Ti kint voltatok? Kinek mi volt a véleménye az idei felhozatalról? 
Ha tetszett az írás, olvasd el a többi hasonló bejegyzést is, és keress fel Facebook-on, hogy ne maradj le semmiről! 

Milyen a jó játékkarakter?

Mostanában sokat törtem a fejem azon, hogy milyen egy jó főszereplő. Legyen ügyes és agilis? Legyen férfi vagy nő? Legyen olyan, mint egy átlagos ember, vagy legyen inkább hőstípus?

 

video-game-protagonist-alternates_jpg_optimal.jpg

 

Azért érdekes kérdés ez szerintem, mert a játékkészítők nagyon vékony jégen táncolnak, mikor a legújabb tucat shooterhőst teremtik meg. Értem persze a dilemmát, hiszen egyrészt hihetőnek kell lennie, végtére is a játék során halomra fog lőni mindenkit, tehát vérbeli harcosnak kell lennie. Másrészt viszont szörnyen nagy klisé már a hatvanadik macsó Rambo a lövöldözős játékokban. Mit lehet tenni? 

Az újítás egyrészről a női karakterekkel jött / jövöget be. Szerintem mint igény is felmerülhetett, mert a piacon nem csak újítás gyanánt, hanem az egyre több női játékos miatt is fontos, hogy ne csak férfi hősök legyenek. De vajon mi alapján döntik el, hogy egy bizonyos játékba milyen főszereplők kerüljenek? 

Azzal együtt, hogy egyre több női főszereplővel találkozhatunk, még mindig nagy a férfi protagonisták túlsúlya - nyilván a rengeteg erőszakos karakter miatt. Azt gondolom, hogy nem ez a fő probléma - mármint a játékbeli karakterek neme, hanem inkább az, ahogyan megmintázzák a férfi és női karaktereket a játékokban. 

 

1441810-image_6446.jpg

 

Míg léteznek kifejezetten nőket és férfiakat megcélzó játékok, azért többségében azt lehet tapasztalni, hogy az alapvetően férfiasnak gondolt játékokkal is sok nő foglalja el magát - ahogy gondolom ez fordítva is igaz. Ezért szerintem jó lenne odafigyelni arra, hogy pl. egyes karakterek mennyire sematikusak, legyenek akár nők, akár férfiak (pl. overly manly man vs. fantasy boobs). 

Bonyolítja a helyzetet, hogy a játékok közül a legkeresettebb műfaj az akció (összes játék 28%) és shooter (27%). Azt gondolom, hogy ebben a műfajban nehéz kerek karaktereket csinálni, hiszen eleve nem hihető, hogy valaki halomra tud ölni többszáz embert mindenféle lelkiismeret-furdalás nélkül. Vagy ha igen, akkor azzal nem annyira szeretnék azonosulni - és kész is a dilemma. Hogyan csináljunk szimpatikus főszereplőket, akikkel együtt éreznek a játékosok, és hogyan hitessük el mindenkivel, hogy szétlőni párszáz embert amúgy nem is annyira gáz, nem kell miatta rosszul éreznie magát senkinek, hiszen ez csak egy lövöldözős játék. Úgyhogy nagyon nehéz dolga van az íróknak és a designereknek, mert el kell adniuk egy karaktert, aki nyíltan pszichopata. Ilyenkor sokszor egyszerűsítik, sablonosítják a jellemét a szereplőnek, esetleg viccet csinálnak a dologból, mint a FarCry esetében. Nagyon ritka és kivételes esetben pedig megszületik Joel és Ellie, a Last of Us sztárjai. 

 

26998_re-jpg-1495871949.jpg

 

Nekem speciel semmi bajom azzal, hogyha csak férfi / csak női karakterek vannak egy játékban, egészen addig, amíg nincs annyira leegyszerűsítve az egész karakter, hogy szinte már önmaga karikatúrájává válik. Ez főleg narratív játékokban borzasztóan feltűnő, de azért a lövöldözős title-k többségében is tetten érhető, amikor kétfajta karakter látunk, a férfias férfit és az elférfiasított nőt (pl. korai Lara Croft, vagy Chloe az Uncharted szériából). De szerencsére egyre több olyan játékkal találkoztam, ami szuperül megoldotta ezt a kérdést és árnyalt, egész karaktereket adott. Ezen felbuzdulva elkezdtem őket kielemezni: mi az, amitől működik a dolog? 

Az egyik legjobb játék a témában szerintem a Firewatch. Itt ugyanis egy percig nem éreztem, annak ellenére hogy végig Henry-vel van a játékos, hogy ne tudnék vele azonosulni. Végig Henry voltam, de közben végig hallottam Delilah-t.  És játékosként az ő érzéseit, gondolatait is tökéletesen átéreztem. Egyszerűen azért, mert nem az volt a fontos egyikük esetében sem, hogy férfiak vagy nők (persze ez is része volt a személyiségüknek), hanem kerek egész karakterek voltak, hibákkal, erényekkel, tele sokszor egymásnak is ellentmondó vágyakkal és félelmekkel.

 

jrygsv7.png

 

De ez tökéletesen igaz a már említett Joel - Ellie duóra is. Úgyhogy arra jutottam, hogy a lényeg igazából az, hogy próbáljunk emberi lényeket teremteni, akiknek vannak vágyaik, félelmeik és céljaik. Szerintem jó úton haladunk :) 

Nektek ki a kedvenc játékkaraktereket és miért? Szerintetek számít egy játékban, hogy mennyire van kidolgozva egy főszereplő jelleme? 

Ha tetszett a cikk, olvasd el a többi játékfejlesztésről szóló írásomat is, és kövess Facebook-on, hogy ne maradj le semmiről! :) 

 

Bemutató: Darkest Dungeon

A Darkest Dungeon tökéletesen hozza a lovecrafti horror hangulatot, amiben a bukás mindig lehetséges, még akkor is, ha már azt hisszük, nyert ügyünk van. 

 

darkestdungeon_metadata_backgroundpdp_1.jpg

 

A játék egyszerűnek tűnhet a maga nemében: grafikai stílusa, a hősök monotonnak tűnő balról jobbra haladása és a körökre osztott stratégia miatt azt gondolhatnánk, hogy nincs benne túl sok kihívás. Azonban ez egy merőben téves gondolat, a Durkest Dungeon nagyon nehéz, sokszor igazságtalan játék, ahol a hőseink is legalább annyiszor szenvednek kritikus csapást, mint az ellenségek. A különbség csupán az, hogy a "hősök" életen át tartó traumákat szereznek a harcban, ami aztán váratlan eseményekhez vezet. 

A Darkest Dungeon egyik legnagyobb mechanikai újítása az, hogy minden, ami kaland során történik, hatással van a karakterekre. Ha valaki elbénázza az ütését, az nemcsak rá, de a társaira is hatással lehet: egyre jobban kétségbe esnek, netalán egy új, traumatikus tulajdonságuk fejlődik ki. Ezek pedig a legváratlanabb pillanatokban aktiválódhatnak - például kifejezetten értékeltem, mikor kevés fáklyát sikerült vinnem a kalandra, de végre találtam egy párat az egyik folyosón. Erre a kleptomán karakterem nem ellopta mindet? Aztán persze a sötét miatt mindenki bepánikolt és mínusz pontokat kapott a sebzésekre. Tipikus Darkest Dungeon moment volt. 

 

2736401-7191532920-15774.jpg

 

A játék hangulatához rengeteget hozzátesz a kézzel rajzolt grafikai stílus, ami egyszerre cartoon-os és borzasztóan sötét. Maga a város, ahonnan minden kaland indul, annyira lehangolóan fest, hogy szinte tökéletesen át lehet érezni a kalandozók traumáit. A hangulathoz sokat hozzátesz a narrátor, aki mindent akciót véleményez, és aki a történetet is meséli. A játék elején egy kedvcsináló kisfilmben elmeséli, mi történt vele, és természetesen választ kapunk arra is, hogy mi hogyan keveredünk bele a történetbe. 

A játék alapja az, hogy tökéletesen kell menedzselnünk az erőforrásainkat. Ez nemcsak a kalandozókra vonatkozik, bár nyilván ők a legértékesebb erőforrások, de rajtuk kívül minden kalandnál gondolni kell fáklyákra, élelemre, gyógyszerekre és ásóra is. Nem gondolná az ember, de ha valamelyikből hiányt szenved a party, az komoly következményekkel járhat. 

 

darkestd-825x510.jpg

 

A hősöket egy-egy kaland után el lehet küldeni pihenni. Ilyenkor kimaradnak a következő kalandból, de lehet rajtuk gyógyítani valamennyit, ami leginkább természetesen a mentális állapotukra vonatkozik. A játék során egyre több kalandozót fogadhatunk fel, akikből mindig négyet tudunk kiválasztani a következő kalandra. A kalandok egyre hosszabbak és nehezebbek, ahogy megismerkedünk a katakombák mélyén rejtőző rettenetes teremtményekkel (és többnyire megöljük őket, ha a sors is úgy akarja). 

Nekem volt szerencsém a játékot PC-n és konzolon is kipróbálni. Mindenkinek a PC-s verziót ajánlom, mert a PS4-es irányítás egyszerűen nevetséges. Nincs egységesen kitalálva, egyáltalán nem intuitív, és nehéz megszokni a teljesen irracionális gomb kombókat, ami az amúgyis kétségbeejtő helyzetek közben kifejezetten frusztráló tud lenni. Ez szomorú, mert PS4-en épp akciós volt a játék, amikor megvettük, így ajánlani akartam, de ezek után nem merem :D 

 

d3c91-darkest-dungeon-11.jpg

 

Mindenesetre mindenképpen érdemes kipróbálni a játékot, főleg hogyha valaki szereti a lehetetlen küldetéseket, és a sötét hangulatú játékokat. 

 

Ha tetszett az cikk, olvasd el a többi játékbemutatót is, és keress fel Facebook-on, hogy ne maradj le semmiről! 

Bemutató: Towerfall

A Towerfall egy igazi indie játék, pixelgrafikával. A játék 2013-ban jelent meg, és egyetlen fejlesztő, Matt Thorson készítette (azt azért hozzátenném, hogy a grafika, a hang és a zene nem az ő munkája, így kicsit igazságtalannak érzem, hogy Matt Makes Games név alatt jött ki a játék).  A játék érdekessége, hogy maga az ötlet a 2012-es vancouveri game jam-en született, azóta pedig megjelent Playstation-re és PC-re is. 

 

maxresdefault-1024x576.jpg

 

A Towerfall egy archer arena játék, többféle játékmóddal. Játszhatunk singleplayerben, ha pedig másokkal játszanánk, választhatunk kompetitív vagy kooperatív játékmódok közül. Mindegyikben közös, hogy az egyetlen fegyverünk egy nyíl. 

A játékot partyjátéknak szánta a készítő, ami be is jött, mi is akkor játszottunk vele sokat, mikor éppen vendégünk volt. Nekem nagyon tetszett, hogy választani lehet kompetitív és kooperatív mód között (ha megvan a DLC is), így kedvünk és vendégünk vérmérséklete szerint gyepálhattuk egymást vagy a legyőzhetetlennek tűnő boss-okat. 

 

towerfall_unlucky.gif

 

Mi legtöbbször megpróbáltuk segíteni egymást (bár ezzel néha több kárt okoztunk, mint hasznot), azonban azoknak sem kell lemondani a kooperatív módról, akik szeretik a versengést. A Towerfall esetében ugyanis a kooperatív játékmódban is nagyon sok lehetőség van arra, hogy a többi játékos orra alá borsot törjünk. Van ugyanis friendly fire, és mint minden jó indie játék esetében, az életek nagyon értékes jószágok. Könnyű meghalni, és könnyű megölni a társakat is - aztán később lehet esküdözni, hogy véletlen volt. Emelett a véges számú nyilvesszőkért folyó örökös harc, és az egymásra utaltság is érdekes pontjai a Towerfall kooperatív játékmódjának. 

 

tumblr_nz7jtozplt1uapdv6o1_1280.png

 

A Towerfall-ban minden pálya egyetlen képernyő. Ebben minél több játékos próbál boldogulni, annál nehezebb lesz a koordináció, és így nehezebb is elkerülni a másikat. Mivel csak egyetlen íjat tud használni minden játékos, figyelni kell a nyilak számára. Érdekesség, hogy a kilőtt nyilakat össze lehet gyűjteni, ezért az, hogy melyik játékosnak mennyi kilőhető nyila van, változó. El lehet rabolni a társaink orra elől a kilőtt nyilakat, így megnehezítve a dolgát, ekkor azonban szaladnunk kell, mert ha egymásba ütközünk, a másik el tudja szippantani tőlünk a meglévő nyilaink felét. Ez segítség is lehet persze, ha valóban együtt akarunk nyerni, és nem csak szivatni a másikat... 

Kooperatív módban rengeteg, változatos ellenfél kerül be a pályára, amiket elég nehéz kiirtani. Megölésükre két mód is rendelkezésre áll: vagy lenyilazzuk őket, vagy a fejükre pottyanunk. Mindkettő megöli őket, viszont ha valami rosszul sül el, akkor nagyon könnyű meghalni. Hogyha pedig valamelyik játékos véleletlenül meghalna (ami elég gyakori esemény), akkor a többiek fel tudják támasztani. Ehhez azonban arra a pontra kell eljutni, ahol a hulla éppen fekszik - és ez legtöbbször egy szörnyektől hemzsegő sarok. 

 

maxresdefault_3.jpg

 

A Towerfall remekül megérezte azt a pontot, ahol igazi kihívás a játék, de mindig újra akarja próbálni a játékos. Egyszer sem akartam feladni, még a legnehezebb boss-nál sem, amikor 40x próbálkoztunk újra. Minden halál megtanított valamit, amit az új alkalommal már ügyesebben, jobban tudtunk csinálni, és sosem volt az az érzésem, hogy lehetetlen a feladat. Éppen ezért, mikor végre sikerült megcsinálni a pályát, kisebb ünneplés vette kezdetét, mert a csapatmunka és a sok újrapróbálkozás után igazán azt éreztük, hogy jól teljesítettünk. Sajnos a kooperatív pályák száma véges, így viszonylag hamar a végükre lehet érni, még a sok újrapróbálkozással is. A kompetitív arena játékmód azonban mindig adott, így azzal lehet egy kis színt vinni a szürke mindennapokba. 

Ha tetszett az cikk, olvasd el a többi játékbemutatót is, és keress fel Facebook-on, hogy ne maradj le semmiről! 

 

Bemutató: Unravel

2016-ban jelent meg az Unravel, ami egy egyedi hangulatú, gyönyörű puzzle platformer játék. A játékot egy svéd stúdió, a Coldwood Interactive készítette, és kiadták PC-re, Xbox-ra és Playstation-re is (ahol most egyébként szemmel látható mértékű kedvezménnyel lehet megvásárolni).  
image_adaptive_full_medium.jpg
Az Unravel során a játékos egy apró fonalbábut irányít, akinek a fonalai segítségével kell megoldania különböző logikai fejtörőket, és így továbbhaladni a pályán. 

Tovább

Női esport versenyek

Nemrég indult el a nevezés a Gamer Girls Hungary által szervezett női Lol bajnokságra. A hírt látva egyrészt nagyon megörültem, mert lányok meg Lol, másrészt felébredt bennem a kíváncsiság, hogy erről vajon mit gondolhatnak mások. 

 

5899ac61a881f_5899ac61a8755-kifejezetten-noi-lol-kupa-indul-a-gamer-girls-hungary-jovoltalbol.jpg

 

Az igazi kérdés természetesen nem ezzel a bizonyos versennyel kapcsolatban merült fel bennem, hanem sokkal általánosabb kontextusban: vajon mennyire jó, hogy külön női esport versenyek vannak? Inkább szegregálnak az ilyen események, vagy pedig segítik a női versenyzők elfogadását? 

Összedugtuk a fejünket a Queens of Game tagjaival és kicsit körbejártuk a témát. 

 

Más sportok

Más sportokban jellemző, hogy külön választják a férfi és női versenyzőket, általában pusztán azért, mert fizikai erejükben és teljesítőképességükben különböznek. Nade a sakkban is külön női versenyek vannak! Sőt, külön női nagymesteri cím van. A sakkban pedig csak az agyunkat kell tornáztatni, ami elvileg a nőknek is van, úgyhogy utána néztem kicsit, hogy milyen tradíciókra építve választják külön egy szellemi képességeket használó sportágban a nőket és férfiakat. Értelmes érvet nem találtam - ha bárkinek van, ne féljen előjönni vele. A leggyakoribb indok az volt, hogy nagyon kevés profi női sakkjátékos van, így ha egyben lenne a két nem, a nők a statisztika törvényei miatt elvesznének a férfiak között. Én személy szerint nem értem, hogy ez hol érv, sokkal inkább a sportokra jellemző tradíciók okának gondolom ezt a fajta elválasztást. Egyszerűen így szoktuk meg, és kész. 

 

polgar-judit.jpg

 

Esport

Az esport egy viszonylag új sportág, folyamatosan fejlődőben és alakulóban van. A nők ebből természetesen nincsenek kizárva, de azért elég ritka az, hogy egy híres esport csapatnak női tagja legyen. Nem ismeretlen, de ritka.

Mivel a technológia, és így a számítógép is jellemzően férfi princípiumnak tartott (szerencsére ez változóban van), így a számítógépes játékok, és az esport is egy eléggé fiús dolog. Természetesebb az, hogy egy fiú el tudja magát képzelni profi esportolónak, mert benne van a gondolkozásában, esetleg a környezetétől sem kap negatív visszacsatolást (vagy nem annyit).

Következésképpen, több férfi esportoló van, mint női. A lányok félénkebben állnak az esport versenyekhez, mert gyakran azt a visszajelzést kapják, hogy nem elég jók az esporthoz, nem nekik való. Ha mégis bejutnak, sokszor hallják, hogy ez csak azért lehetett, mert lányok, és pozitívan diszkriminálták őket. Vagy bejutnak ugyan, de úgy érzik hogy ezért százszor annyit kellett letenniük az asztalra, hogy végre mindenki elhiggye, tudnak is játszani. (ezeket a példákat amúgy nem én találom ki)

 

what-is-an-esport.jpg

 

Ennek fényében a nemileg külön tartott versenyekkel kapcsolatban kettős érzéseim vannak. Egyrészt nagyon hasznosak, hiszen a lányok bátrabban neveznek rájuk, ráadásul növeli a láthatóságát annak, hogy sok jó női játékos van, és van is érdeklődés a nők körében az esport iránt. Az érme másik oldala azonban az, hogy ezzel szegregálják is a női játékosokat, mintha azt mondanák, hogy "ti nem vagytok elég jók a 'rendes' versenyekre, de itt a kis barátságos női mérkőzés". A másik negatívuma, ez mondjuk teljesen személyes, hogy kicsit "kvóta-nőket az esportba" érzésem van tőle. Mint ahogy a parlamentben is alapvetően jó ötletnek tartom a nemi kvótát, mégis kicsit viszolygok is tőle, mert azt az érzést kelti, hogy beraknak pár nőt, mert kötelező, de igazából eszükbe sem jutna megválasztani őket. 

 

16915160275_c09d351a17_k-810x400.jpg

 

Mi lehet a megoldás? 

Szerintem egyelőre inkább pozitív hatása van a női versenyeknek. Mivel a lányok tényleg neveznek rájuk. Sokan úgy érzik, hogy csak női közegben tudnának teljesíteni, kevésbé félnek a negatív megítéléstől. Vagy csak szükségük van arra, hogy olyan nőkkel találkozzanak, mint ők - hiszen a mindennapi életben kevés olyan kisgyermekes anyukával találkozik az ember, akik szeretne profi Lol játékos lenni. Egy ilyen versenyen azonban megtalálják a hozzájuk hasonlókat, ami bátorsággal és magabiztossággal jár. Ez mindenképp szükséges ahhoz, hogy maguk a női játékosok is biztosabbak legyenek abban, hogy van helyük az esportban, és a világ is fel tudjon figyelni a szuper női játékosokra. 

 

ub2-978x653.jpg

 

Emellett azt gondolom, hogy nem szabadna hagyni, hogy az esport egy újabb sakk legyen, és szegregálva maradjanak a női és férfi játékosok. Valahogy be kellene vezetni a nőket is a komoly versenyekbe. Nagyon boldoggá tenne több női játékost látni az esport területén, mert azt gondolom, hogy van helyük benne. 

 

Ha tetszett a cikk, olvasd el a többi gender témájú írásomat is, és keresd fel Facebook oldalamat, hogy sose maradj le semmiről! :) 

 

Bemutató: Gravity Rush széria

 
Sokszor van olyan, hogy álmomban zuhanok valami felé. Ilyenkor mindig rácsodálkozok arra, ami történik, kicsit kényelmetlen a dolog, de valahogy mégis szeretem. Ezt az érzést hozta nekem a Gravity Rush alapmechanikája, amiben a főszereplő, Kat, a gravitációt tudja manipulálni. 
maxresdefault_1.jpg
 
A Gravity Rush egy nagyon szerethető játék, ami azért meglepő, mert rengeteg klisét puffogtat már a legelső percekben is. Kezdjük talán a nem túl okos, de annál lelkesebb főszereplővel, Kattel, akinek minő meglepetés, amnéziája van! Nem emlékszik semmire, még arra sem, hogy ki ő. De szerencsére van egy cuki cicája, akit Dusty-nak nevez el, és együtt próbálnak rájönni, hol is vannak, kik is ők. A történet nem váratja túl sokáig a játékost, hamar kiderül, hogy Kat a cicája segítségével uralni tudja a gravitációt. 
gravity-rush_-remastered_20160123135813.jpg
 
A játék alap mechanikája a szokásos felfedezésen kívül pont a gravitáció manipulálásából áll. Ezt lehet használni gyorsabb utazásra, harcra, vagy csak szórakozásból. A Japan Studio egyedi, iszonyat jól átgondolt és kényelmesen kivitelezett irányítása teszi a gravitáció használatát igazán élvezhetővé. Kicsit nehéz ugyan megszokni a működését, de ha egyszer ráérzett az ember, nagyon szórakoztató tud lenni. Nekem Brandon Sanderson mágiarendszere jutott róla eszembe, aki mind a Mistbornban, mind a Stormlight Archive szériában hasonlóképp játszik a gravitációs hatásokkal. Nekem már regényben is nagyon tetszett a gravitáció megtrükközése, és játékban sem okozott csalódást. 
large.jpg
 
A Gravity Rush-nak egyébként nagyon érdekes a hangulata. A butácska Kat és a kissé bugyuta történet valahogy mégis sötét felhangot kap a folyamatosan megnyíló "feketelyukak" miatt, amik egész városrészeket szívnak fel. A legyőzendő szörnyek amellett hogy cukik, rendelkeznek valami megfoghatatlan és felkavaró vonással, amitől feszengeni kezd az ember - de épp csak egy kicsit, emellett a harcmechanika remekül visszaadja a tipikus anime harcjelenek lendületességét. 
gravity-rush-2_2016_1crs6l.jpg
 
Számomra az az egyik legnagyobb előnye a játéknak, hogy érzi az egyensúlyt a cuki és mélyen felkavaró dolgok között. Mindemellett olyan újnak ható mechanikát tudott alkotni, amivel tényleg élvezetes játszani. 
 
A legnagyobb hibájának talán a sehová sem vezető párbeszédeket tartom. Megtörik a játékmenetet, és bár a képregényes stílus, és kedvesen ábrázolt karakterek elveszik valamennyire a rossz szájízt a párbeszédek alatt, mégis nagyon fárasztó és hosszadalmas végiglapozni a 90 semmitmondó párbeszédpanelen, hogy végre csinálhasson valamit az ember. Sokszor teljesen feleslegesnek éreztem a karakterek állandó szövegelését, és nem egyszer halálra idegesített Kat bugyuta stílusa és teljesen naiv gondolkodása. Tudom, hogy ez is egy anime trope, de attól még nehezen emelkedtem felül rajta... Az viszont kifejezetten tetszett, hogy Katnek a mindennapi problémáit is meg kellett oldani, keresni kellett neki lakást, bútorokat, barátokat. Ez kicsit erősítette a role playing elemét a játéknak, amihez az egészen nagy nyitott világ, és a side questek is hozzájárultak. 
gr2-psu_06-15-16.jpg
 
Mivel mind a két résszel játszottam - bár egyiket sem vittem végig - kicsi összehasonlítási alapom talán van. A második rész első ránézésre semmit nem adott hozzá az elsőhöz, bár azt talán jobban éreztem, hogy Kat is része a világnak, és nem teljesen idegen benne. Mechanikában a játék ugyan azt hozta, persze valószínűleg a további játékalkalmak után ez változni fog :) 
Szóval aki szereti a frissnek ható mechanikát, és a szép grafikát, mindenképp próbálja ki! 
 
--
 
Újdonság: mostantól teljesen szubjektív pontozási rendszert is bevezetek, mert én is szoktam őket nézni más kritikai írásokban. Úgyhogy ez lesz az első játék, aminél alkalmazom :) 
 
Mechanika: 8/10
Történet: 5/10
Grafika: 7/10
Hangulat: 8/10
 
Összesített pontszám: 7
--
Ha tetszett az cikk, olvasd el a többi játékbemutatót is, és keress fel Facebook-on, hogy ne maradj le semmiről! :)
 

 

Elemzés: ABZU

Ki ne szeretne néha teljesen kikapcsolni, elmerülni a mély, csendes óceánban és élvezni az elé táruló, élettől lüktető világot? 

 

header.jpg

 

Az ABZU pontosan ezt ígéri a trailer videók alapján, és be is teljesíti a várakozásokat. A maga 2-3 órás játékmenetével tökéletes egyszombatos élmény - nem frusztrál, nem visel meg, nem tart sokáig. Akik a Joruney kistestvérére számítanak, azok sem fognak csalódni: a Giant Squid legújabb játékának ugyanis nemcsak az art directora, hanem a zeneszerzője is ugyan az, mint aki a Joruney-ben is dolgozott. Mindkettőjük kézjegye elég erősen látszik a játékon, és nem lehet ezt szépíteni, el is viszi a hátán az egészet. 

Az ABZU ugyanis egy művészeti mestermunka. Minden pálya gyönyörű, színes és élettel teli, a zene pedig olyan szépen kíséri végig a játékost az élményen, hogy többször belebizsergett a hátam. Az volt az érzésem, hogy a készítők mindössze ennyit szerettek volna. Nem volt céljuk egy játékot csinálni, és az ABZU-t csak nehezen lehetne játéknak nevezni. Inkább egy élmény, egy nagy kirándulás (esetleg kiállítás), amibe bele lehet feledkezni, amin el lehet gyönyörködni. 

 

abzu.jpg

 

A mechanika roppant egyszerű - úszni lehet. Ezen kívül nem nagyon tud a játékos mást csinálni: nagyon kevés interakciós lehetőség van. Éppen ezért nem nevezném játéknak, hiszen a játékos cselekedetei a 3 órás játéidő nagy részében teljesen függetlenek attól, hogy mi történik. Nem viszik előre a cselekményt, és igazából a világ a játékos nélkül is ugyanúgy működne. Attól a pár nagyon egyszerű puzzle feladattól eltekintve (pl. megfogni egy kart), a játékos nem különb a többi óceáni lakótól: a világ része ugyan, de annak csak egy apró mozaikdarabja. 

Az ABZU lényege a felfedezés és szabadság - habár minden pálya egymás után, lineárisan követi egymást, a pályákon belül a játékos szabadon mozog, és mit ne mondjak, van mit megnézni. Különböző féle halak ezrei (na jó, lehet hogy csak százai), tengeri növények, fény-árnyék játék a vízi városok romjai között. Az egész játék gyönyörű, a különböző pályák egymásutánja teljesen magával ragadó. Az ABZU-nak sikerült olyan monumentális pillanatokat összehozni, ami a maga egyszerűségével is óriási hatást gyakorol a játékosra. 

 

080216abzu_1280x720.jpg

 

A játék (vagy élmény) narratíváját azóta fejtegetem, olvastam róla mindenfélét, de igazából arra jutottam, hogy nem érdemes semmi konkrétumot összefoglalni a történettel kapcsolatban. Az biztos, hogy az ABZU is, csakúgy mint a Journey, egy nagyon mély és emberi élményt ad át - életútról, magunk megismeréséről. Igaz, hogy a Journey-ben a szimbólumok azért egyértelműbbek, és a narratíva a játék végére félreérthetetlenül összeáll, azért nagyon sok hasonlóság van a két játék között. 

Amit utáltam benne, az pontosan a sok hasonlóság. Gyakorlatilag végig azt éreztem, hogy az ABZU a Journey-t másolja. Nemcsak szimbolikájában, hanem szinte mindenben a Journey-t lehet látni: az épületek, a pályák, még a főszereplő is nagyon hasonló. Ez elszomorított, mert nem láttam szükségét annak, hogy ennyire lekoppintsák a Journey-t. 

 

abzu_ps4_23.png

 

Ezzel szemben viszont a különbségek, és a tenger alatti világ alapos bemutatása nagyon tetszett. Igaz, hogy a játékosnak nincs nagy hatása a világ történéseire, de a tenger összes lakója reagál a játékosra. Lehet együtt úszni a halakkal, áramlatokat meglovagolva magunkhoz hívni a kisebb halrajokat. Amikor pedig rájöttem, hogy lehet "meditálni" a játékban, majdnem minden pályán kipróbáltam. A meditálás ugyanis azt jelenti, hogy olyankor a játékos testéből kilépve megfigyelhetjük az egyes halfajták viselkedését, és mivel a nevük is ki van írva, ezt szinte már oktatójátéknak is fel lehet fogni. Érdekes volt megfigyelni a különböző halakat, és velük körbeúszni a pályát, ahol egyébként játékosként lehet, hogy nem is vettem észre minden apróságot. 

 

tumblr_odgqfudmwb1tw2hyao1_500.gif

 

Az ABZU is, mint mostanában egyre több játék, inkább az apróságokra figyelt. Hagyta a grandiózus fogásokat, és inkább a részletgazdagsággal teremtett élményt. Mivel tényleg nagyon rövid kis kalandról van szó, és amúgy is szombat van, mindenkinek melegen ajánlom az ABZU-t.

A végére pedig még beszúrok egy képet, amit hálából csináltunk a nagy fehér cápának, akit Gyulának neveztünk és, aki a játék során annyi mindent tett értünk. 

 

15871605_10154919832614530_1741849613160709293_n.jpg

 

Ha tetszett  a cikk, olvasd el a többi játékelemzést is, illetve kövess Facebookon, ahol folyamatosan új, érdekes információk várnak! 

 

 

 

Bemutató: The Last Guardian

Az utóbbi hetekben a Last Guardian-től zengett a játéksajtó, így én sem tehettem mást, mint hogy leülök és kipróbálom. Igyekeztem a játék előtt a lehető legkevesebb információt elolvasni, mert nem akartam hogy befolyásolják az előzetes várakozásaimat, így semmilyen kritikát és véleményt nem néztem meg, mielőtt kipróbáltam volna. 

 

last.jpg 

A játék azért különösen nagy szám, mert kilenc évet kellett rá várni, és mert a Japan Studio előtte két ikonikus játékot is letett az asztalra: az Ico-t (2001) és a Shadow of the Colossus-t (2005). A férjemmel mindkettővel sokat játszottunk, a játékok világa és hangulata nagyon elkapott mindkettőnket, de be kell vallanom, sokkal jobban élveztem nézni őket, mint játszani velük. Azért, mert sokszor borzasztó frusztráló volt az irányítás és repetitív a játékmenet, ami Petit annyira nem zavarta, de engem igen. 

Ezért is reménykedtem abban, hogy kilenc év alatt ezeket az apró gyerekbetegségeket, amik a kétezres évek első felében még abszolút rendben voltak, kijavították. Hát, nem. 

Mielőtt bármi konkrétat is írnék róla, ezt a videót ajánlanám, ugyanis tökéletesen összefoglalja a játékélményt. 

 

 

Történet

Mivel még nem játszottam végig, nagyon várom, hogy hová fog kifutni a történet.

A Last Guardian alapfelvetése az, hogy egy kisfiúként a játékos egy barlangban ébred, mellette egy hatalmas, sérült vadállattal. Egy idősebb férfihang narrálja végig a játékot, ebből lejön, hogy retrospektív történetmesélés részesei vagyunk. Feladatunk pedig az, hogy elnyerjük a vadállat, Trico bizalmát, hiszen csak így van esélyünk kijutni ebből a fantasztikus, üres és ellenséges világból. 

Trico egy madár-szurikáta-macska keverék, akivel gesztusokon keresztül tudunk kommunikálni. Megtanuljuk, mi az amit szeret (pl. világító hordókat enni), és mi az, amit utál (a furcsa fényes tükrünket, például). Ezeket használva tudjuk a segítségét kérni egy-egy puzzle megoldásához. 

 

the-last-guardian-10.jpg

 

Mechanika

A Last Guardian mechanikáját bizony már megrágta az idő. A szimpla keresd-a-kiutat fejtörők még akár elégségesek is lettek volna, de a játékos karakter irányítása annyira elnagyolt, hogy egyszerűen frusztráló vele játszani, főleg mivel a platform alapmechanika miatt a pontos ugrásoknak fontos szerepe van. Mivel azonban lehetetlen megszokni az irányítás nyers természetét, inkább frusztrálóvá válik a játék, mert olyan dologért büntet, amiről nem a játékos tehet, hanem maga a játék. És ez nem csak az irányításra igaz, sajnos. 

A kamerakezelés ugyanis maga a pokol. Alapból a kamera sosem arra néz, amerre kellene, és ugyan lehet kontrollerrel szabályozni, de szinte azonnal visszaugrik egy neki tetsző, teljesen random helyre. Ez szinte lehetetlenné teszi, hogy a játékos átlássa a teret, amiben a kijutás mikéntjét ki kellene találnia. Engem ez idegesített a legjobban az egész játék alatt, arról nem is beszélve, hogy szűk helyeken Trico a falhoz préseli a játékos karaktert, és csak tollrengeteget lehet látni. Az állat teste egyébként is sokszor kitakar mindent, és a kameramozgatás hiányosságai a másik alapmechanikát, az állatra való felmászást is sokszor pokollá teszik. 

 

 

Mesterséges Intelligencia (MI)

Az, hogy Trico egy vadállat, akivel kölcsönös bizalmat kell kiépítenünk, szerintem zseniális alapgondolat. Főleg azért, mert annak ellenére hogy sokszor mennyire béna az MI, Trico élő és érző lénynek tűnik, aki tisztában van vele, hogy mi segítünk neki és ezért ő is segít nekünk. A gesztusain és hangjelzésein keresztül folyamatosan tudatja velünk, hogy mit szeretne tőlünk, ami működik is, ugyanis a játékalkalom alatt végig késztetést éreztem arra, hogy ápoljam a kettőnk között kialakuló bizalmi kapcsolatot. 

A probléma csak az, hogy ugyan ő könnyen jelzi nekünk hogy mit akar, de nekünk szörnyen limitált lehetőségeink vannak arra, hogy tudassuk vele, hogy mi mit szeretnénk tőle. És itt nagyon kijön, hogy Trico nem egy állat, hanem egy rosszul megírt mesterséges intelligencia, ugyanis azok az eszközök, amiket a játék a kezünkbe ad Trico terelgetésére, egyszerűen nem működnek. Topoghatunk akár húsz percig is Tricót hívogatva, az állat tesz rá és áll bután. Bezzeg ha egy milliméterrel jobbra állunk, na akkor már megértette. 

 

friss-kepeket-kapott-a-the-last-guardian_5.jpg

 

Összefoglalás

A Japan Studio még mindig zseniálisan alkot világot, az egésznek nagyon különleges és egyedi a hangulata. Az, hogy a hangsúlyt a játékos karakter és egy állat kapcsolatára helyezték, briliáns megoldás volt, nemcsak azért, mert érzelmi mélységet ad a játéknak és a mechanikáknak, hanem mert sok-sok hibát el tudtak fedni azzal, hogy az állat nem mindig értheti, mit is akarunk tőle (bár a türelmemet azért nem egyszer próbára tette). 

Minden hibája ellenére játékosként végig úgy éreztem, hogy tovább szeretnék menni, még egy rejtvényt meg akarok fejteni. Valószínűleg azért, mert el tudta érni a játék, hogy motivált legyek. Az a néhány pillanat, amikor az óriási és vad Tricóval tökéletes összhangban megoldottunk valamit, nagyon sokat tudott adni érzelmileg. Az a tökéletes bizalom, ami kialakult a játékos karakter és Trico között, azokon az apró gesztusokon keresztül mutatkozott meg, mint amikor az állat habozott egy nehéznek tűnő ugrás előtt, de biztatásunkra mégis belevágott. 

 

boy_on_bridge.jpg

 

A játék békés, mégis ellenséges világa pedig nagyon egyedi, és borzasztóan kíváncsi vagyok arra is, hogy mit hoznak ki a játék végére a történetből. Megnézhetném persze az egészet videón, de valahogy nem akarom. Inkább végigszenvedem a játékot minden hibájával együtt (vagy eltörök egy kontrollert). 

 

Ha tetszett az írás, olvasd el a többi játékbeszámolót is, vagy keresd fel Facebook oldalamat, ahol folyamatos hírek és információk várnak! 

 

süti beállítások módosítása