Anna jelenleg concept artist-ként dolgozik egy játékfejlesztő cégnél. Már jópár éve van a szakmában, és lelkesen készít saját projekteket is. Minden érdekli, nem csak a grafika területei, és most mesél is nekünk karrierje alakulásáról. 

Alíz játékfejlesztést tanul, méghozzá egyetemi képzés keretében, Magyarországon. Ez már önmagában is különleges, pláne, hogy nem csak Budapesten, hanem Kölnben is volt alkalma gyarapítani játékfejlesztői tudását. Ő mesél nekünk most élményeiről, és a játékfejlesztéssel kapcsolatos tapasztalatairól. 

Mesélj egy kicsit magadról, mi indított el a játékfejlesztés útján? Melyik terület érdekel a legjobban?

Régóta játszom, és nagyjából 10 éve merültem bele jobban ebbe a világba. Korábban fotográfus szerettem volna lenni, sok ideig tanultam, de kiábrándultam belőle – ekkor került előtérbe a játékfejlesztés. Sok ideig nem tudtam melyik része érdekel leginkább, de végül a game design fogott meg, ezen belül is főleg a pszichológiai részek: hogyan tervezzük meg a játékmenetet, hogyan alkossunk kezelhető felületeket, hogyan irányítsuk a játékosokat úgy, hogy az ne menjen az élmény rovására…stb. 

Te azon kevesek közé tartozol, akik formális képzén keretein belül tanulják a fejlesztést. Mit gondolsz, mi ennek a legnagyobb előnye?

Úgy érzem, nekem rengeteg segítséget nyújtott a képzés abban, hogy végül eldöntsem, melyik irányba szeretnék tovább haladni. A képzés maga nem igazán kötött, rengeteg szabadsága van az embernek, sok teret hagynak, és minden eszközzel segítenek az ötletedben és/vagy a megvalósításban. Ha elbizonytalanodsz, nagyon szívesen mutatnak neked utat mind az egyébként szakmában dolgozó tanárok, vagy pedig hallgató társaid. Ami még nagyon fontos dolog volt számomra, hogy a korábban (a művészeti képzésben) megtapasztalt „szakmai féltékenységnek” nyomát sem láttam. Mindenki teljesen önzetlenül segít, legyen az tanár vagy diák. 

Az Erasmus egy remek lehetőség, hogy az ember betekintést nyerjen más országok fejlesztői közegébe. Mi volt a legnagyobb élmény, ami téged ért? Mesélnél egy kicsit a kinti életedről és tanulmányaidról? 

A legnagyobb élményem az volt, amikor a Horizon: Zero Dawn fejlesztői csapatából ismerhettem meg két embert. Az egyikük tanít is az intézetben, ő Bernd Diemer, aki egy előadására vendégül hívta a Guerrilla Games egyik game designerét, Angie Smets-t. Angie sokat mesélt nekünk a Horizon: Zero Dawn fejlesztése közben adódott problémákról, illetve a cégről és a pályafutásáról is. Ez az alkalom nagyon sokat segített abban, hogy legyen egy határozott elképzelésem a céljaimat illetően.

A kinti életre rátérve pedig annyit, hogy én korábban nem tartózkodtam huzamosabb ideig külföldön, úgyhogy nem igazán tudtam mire számítsak, főleg napjainkban. De a sok rémhír és ijesztgetés ellenére Kölnben sokkal nagyobb biztonságban éreztem magam, mint Budapesten valaha. Ez a fél év mindenesetre rengeteget változtatott a gondolkodásomon. Igaz, kezelhetetlenül sok szabadidőm volt, amihez nem vagyok hozzászokva és valaki más biztosan hasznosabban tudta volna eltölteni ezt az időt – én ezt rengeteg dolog átgondolására és megtervezésére szántam, legfőképpen a jövőmmel és a céljaimmal kapcsolatban.

Ajánlanád másoknak is az Erasmus lehetőségét?

Mindenféleképpen. 

Mik a terveid a jövőre nézve? 

Természetesen játékfejlesztésben szeretnék elhelyezkedni minden erőmmel. Eleinte itthon próbálkozom, és ha netán nem érezném magam túl sikeresnek vagy elégedettnek, előbb-utóbb külföldön nézelődnék.

Nem bírom megállni, hogy megkérdezzem: lányként a játékfejlesztés, mint életpálya, még mindig kevéssé elfogadott. Neked volt ezzel kapcsolatban bármilyen tapasztalatod? 

Nem, sőt. Bár együtt dolgozni csoportos feladatokon nem szerettek velem, vagy más lányokkal, ez a hozzáállás egyrészt iskolai környezetben gyakori, másrészt abszolút nem mutatkozott meg más területen. Mi lányok nagyjából hatan voltunk a kb 20 fős csoportban. Ez a téma Angie látogatásánál merült fel komolyabban és meglepődve láttam, hallottam, hogy mennyire támogatják a többiek a nők jelenlétét ebben a szakmában. Angie hozzáállása is nagyon reális volt, nem gondolt semmit sem túl és könnyen kezelte a kérdést. Lényegében azt hangsúlyozta, hogy a képességek számítanak a szakmában (ami egyértelmű), és ő, mint nő, még soha semmilyen negatív dolgot nem tapasztalt a Guerrilla Games-nél sem. Ugyanakkor megemlítette a Gamergate jelenséget, és azt, hogy ezt mennyire nem tolerálják a cégénél. Természetesen erre a dologra a csoporttársaim is elutasítóan reagáltak, egyáltalán nem értenek vele egyet, nem támogatják. 

Továbbá, egy felsőbb éves hallgató Düsseldorfban szokott szervezni játékfejlesztői meetupokat nőknek. Férfiként. Tehát kint teljes mértékben támogatják a témát és semmilyen ellenvetésük vagy ellenérzésük nincs ilyen téren. Ami az itthoni helyzetet illeti… szerencsére eddig jó hozzáállású emberekkel találkoztam a szakmában, és remélem, hogy ez így is marad.

Mit üzennél a fiatal(abb) magadnak, ha tanácsot kellene adnod, vagy a fiataloknak, akik érdeklődnek a pálya iránt? 

A fiatal énemnek csak annyit tudnék tanácsolni, amit a mostani önmagamnak is: meg kell tanulni elengedni dolgokat. Úgy érzem, sokkal előrébb lehetnék, ha korábban beláttam volna, hogy a pálya, amit a fotográfia kínált nekem, nem az én világom.  A fiatal érdeklődőknek pedig azt tudom tanácsolni, hogy lássanak világot. És, Angie-t idézve: mindig emlékezzenek arra, hogy miért indultak el az úton.

Köszönjük Alíznak az élménybeszámolót, és további sok boldog játékfejlesztő évet kívánunk neki! :) 

Ha tetszett a cikk, olvasd el a többi témába vágó írást is, és keress fel Facebook-on, hogy ne maradj le semmiről! 

Mostanában rengeteget játszom multiplayer játékokkal, ami érdekes, mert régebben nem kifejezetten szerettem őket. Sokat olvasok is róluk, újabb taktikáknak nézek utána, meg ilyesmi. 

Ilyenkor többször is belefuttam már abba, hogy lányok írják, mennyire nem szeretek chatelni, mert hogy gondoszak velük a játéktársaik. És akkor mindig az jutott először eszembe, hogy "vajon honnan tudják, hogy lányok?" meg az, hogy "huh  szerencsére én ezt még nem tapasztaltam!" Aztán rájövök, hogy voice chatről beszélnek (ahol viszonylag gyorsan kiderül valakiről, hogy lány vagy fiú), és a szóbeli kommunikáció számukra tök természetes. Én pedig baromira nem szoktam bekapcsolni, kivéve, ha az ismerőseimmel játszom.

Aztán azon is elgondolkoztam, hogy vajon miért van ez. Szerintem sokkal sikeresebb lehetnék, illetve maga a csapat is sokkal jobban teljesítene, hogyha kommunikálnánk, de valahogy általában fel sem merül senkiben ez a gondolat. 

Rájöttem, hogy valószínűleg ez egyszerűen azért van, mert itt Európában rengeteg nyelvet beszélünk. Persze mindenki tud valamennyire angolul, de az emberek nem érzik úgy, hogy a sok különböző akcentussal megérné bekapcsolni a voice chatet. Vagy csak a sok savazástól félnek, ami már az írott chaten is erősen jelen van, pedig beírni valamit sokkal nagyobb fáradság, mint belemondani egy mikrofonba.

Miután ez eszembe jutott, egyszer-kétszer kipróbáltam, és nagyon szomorú lettem az eredménytől. Nem azért, mert sokan bunkók voltak, hanem azért, mert semmi haszna nem volt. A voice chat semmiben nem segített a csapatnak. Mindenki halál csendben volt, néha egy-egy szörcsögő hangot lehetett csak hallani (nem akartam elképzelni miért), de senki nem hangolta össze a játékát a többiekkel, és ugyanúgy hülyeségeket csináltak. Ha kértem tőlük, hogy segítsenek, nagyjából hasonló arányban jöttek oda, mintha csak az előre beprogramozott segítségkérést használnám. Azt meg kell azonban jegyezzem, hogy lányként sosem ért semmi atrocitás. 

Kíváncsi vagyok, hogy a kommunikáció jelenléte kulturális dolog-e, és Amerikában ez ennyire másképp van-e. Jellemzően amerikai oldalakon szoktam játékoknak utána olvasni, és - lehet csak kívülről - de úgy tűnik, ott jobban működik a voice chates összedolgozás. Nagyon szeretném megtudni a titkukat, mert mostanában egyre ritkábban játszom pl. Overwatch-ot, aminek pont ez az oka. Elegem van abból, hogy senkit se érdekel az objektíva, vagy egyáltalán a csapattársai. Mindenki megy a saját feje után, semmi kommunikáció. Szóval jelenleg az egyetlen reményem az értelmes játékra, ha az ismerőseimmel együtt játszom, mert idegenekkel nagyon nehéz kifogni egy értelmes csapatot. Gondolom, hogy ez nem csak a voice chaten múlik, hanem egyszerűen hozzáállás kérdése is. Valamennyire kommunikáció nélkül is oda lehet figyelni egymásra, és követni lehet a jól bevált taktikákat - például a szerepek és karakterek kiválasztásánál. De lehet, hogyha már akkor beszélgetnénk egymással, jobban érezné mindenki a csapatösszetartást, igazából nem tudom. 

Nektek mi a tapasztalat ilyen téren? Volt akinek bevált már a voice chat? 

Hát mit mondjak, annyi game jam van mostanság, hogy nincs is időm megírni a beszámolót a régebbi jamekről! Nem gond, most végre billentyűhöz jutottam, úgyhogy gondoltam bemutatom, mit sikerült alkotni a Construct jamre, és mit tanultam belőle. 

Ugye, két hét volt a játékok elkészítésére. Igen ám, de ez egy bűvös időintervallum: soknak tűnik, az ember halogatja az egészet, dizájnolgat. Aztán a második hét kezdetén már érezni a szorongást, hát azért nekikezdünk már mégis. Rájövünk, hogy amit kitaláltunk az

• rettenetes
• nem tudjuk megcsinálni
• egy MMORPG. 

Hát, ez nálunk is kb. így nézett ki. Úgyhogy négy nappal a leadás előtt újradizájnoltuk az egészet, átgondoltuk - rengeteg veszekedés és orditozás közepette - hogy mi az, amit meg tudunk csinálni, van értelme foglalkozni vele, és kerek egész dolgot kaphatunk a végére. Így született meg a Beardy Adventures, aminek a veszekedés után már minden percét imádtam. Nagyon ritkán van olyan, hogy ennyire bele tudok mélyedni valamibe, hogy cseppet sem érzem munkának, és szinte pihenek, miközben dolgozom rajta. 

Azért is különleges projekt, mert a pályatervet, a game design-t és a programozást is én csináltam, és először volt olyan, hogy ennyi minden az én felelősségem egy projekten. Ezen kívül bevállaltam még az effektek és a hangok összerakását, mert eléggé graphic heavy lett az ötlet, így Petinek minden idejére szüksége volt. Emellett, én nem is tudom, hogy csinálta, de körülbelül három óra leforgása alatt két zenét írt a játékhoz, így lett külön menü- és játékzenénk is. Szerintem nagyon menő. 

A játék elkészítéséhez a Construct 3-at használtuk, ami tényleg nagyon hasznos cucc, de nem tud sokkal többet, mint az előző változata. Kényelmesebb, gyorsabb, de kb. ennyi. Ráadásul évi 30.000 Ft-ért akarják vesztegetni (a kettest csak egyszer kell megvenni), amit kicsit azért soknak tartok, de persze ki tudja. 

Az egész jamre amúgy borzasztó király játékok születtek, úgy látom volt, aki tényleg kihasználta a két hetet... de mindegy is, én már annak is örülök, hogy kész lettünk! A határidő előtt 20 perccel persze kiderült, hogy nem regisztráltunk még az oldalra, ami a fenének se akarta elküldeni a regisztrációhoz szükséges visszaigazoló e-mailt, úgyhogy pánikba estünk ahogy kell, de végül felkerült a projekt. 

Azt tapasztaltam, hogy bármennyire kevés az idő, érdemes elszöszölni egy kicsit az apróságokkal, legyen az egy particle effekt, vagy a hangok polisholása. Nagyon sokat hozzá tud adni az élményhez, és ebből látszik igazán, hogy az ember beleteszi az időt és energiát.

Legközelebb azért kisebbet álmodunk, és remélhetően több pályára marad majd időnk, de szerintem azért így is eléggé jót futottunk, és szuper büszke vagyok a Beardy Adventures-re! :)

Itt tudjátok kipróbálni, webes alkalmazásként, szóval még csak le sem kell tölteni ;)

Nekem most éppen nagyon aktuális ez a kérdés, és a tanulási lehetőségek kapcsán úgy gondoltam, hasznos lenne egy teljes írást szentelni az online kurzusoknak. 

Korábban már írtam róluk, de csak nagyon érintőlegesen. Azóta azonban már elvégeztem egy game design kurzust, és most éppen egy programozóit csinálok. Úgyhogy arra gondoltam, hogy kicsit bővebben is mesélek errről, hátha valaki másnak is megjön a kedve. 

Szóval a helyzet az, hogy Magyarországon borzasztó kevés a tanulási lehetőség játékfejlesztéssel kapcsolatban. Van ugyan egy-két képzés, de specifikus, gyakorlati tudást nagyon kevés helyen lehet szerezni. Éppen ezért van hatalmas szerepe az online tanulásnak. Én sokáig csak tutorial-okat néztem, azonban egy pár hónapja felfedeztem a udemy-t és azóta teljesen rá vagyok kattanva. Mikor először szóltak róla, hogy akciósan vannak fent kurzusok, kicsit szkeptikus voltam, azóta azonban bevásároltam vagy hatot. Mindenképp érdemes néha rápillantani, mert a nagyobb játékfejlesztős kurzusok normál áron kb. 200 dollárba kerülnek, de vannak folyamatos leárazások. Én mindegyiket 15 dollárért vettem, és némelyik több mint 70 óra videóanyagot tartalmaz. Most éppen Unity-ben tanulok programozni, és nagyon tetszik a kurzus. Érthető, gyakorlati tudást ad, és 6 pici játék elkészítése alatt lehet megtanulni a C#-ot. Persze bevásároltam egy Unreal kurzust, egy 3D-set és még találtam egy ingyenes Photoshop-ról szólót is. Úgyhogy most már csak a legnehezebb van hátra: meg kell őket csinálni! :) És nyilván ez a legnehezebb része, és a legnagyobb buktatója is az online kurzusoknak. Hogy mindig magunknak kell időt találni rá, kitartani, megcsinálni őket. Szerencsére a játékfejlesztésben az önnáló tanulás és problémamegoldás elengedhetetlen követelmény, így kicsit talán könnyebb rávenni magunkat a tanulásra. 

Ha valakit esetleg érdekel, az ingyenes udemy kurzusok listáját itt átböngészheti. 

Én eddig csak egy kurzust fejeztem be, a game design kurzust, amit az edx-en csináltam. Az fixen öt hétig tartott, minden héten voltak olvasmányok, videók és tesztek. Érdekes volt a udemy-hez képest, mert sokkal inkább elméleti, akadémikus tudást adott. Nem voltak gyakorlati feladatok vagy a jól megszokott házi feladatok, hanem átfogó szemléletet próbált átadni. Mondjuk az előadót néha megcsapkodtam volna valamivel, mert elég unalmasan beszélt, de legalább érdekes dolgokat mondott. Az is nagyon jól jött, hogy hetekre le volt osztva a tananyag. Sokkal jobban lehet haladni, mint a teljesen saját időbeosztással. Így ugyanis tudom, hogy x mennyiségű munkát minden héten bele kell tennem. Ha hétközben nem csináltam meg, akkor ugrott a vasárnap esti mozi! A Udemy-n nincs ilyen, ott mindenki a saját tempójával halad, ami nálam azt jelenti, hogy néha ellustulom a tanulást.

Az edx-en egyébként ingyenesek a kurzusok, csak akkor kell fizetni, hogyha valaki hivatalosan is igazolni szeretné, hogy elvégezte. Én szerettem volna támogatni az oldalt, így kifizettem a kurzust, de ez nem kötelező. 

Miért szeretem ennyire az online kurzusokat? Ugyanezeket az információkat ingyenes tutorial-okból is meg tudnám szerezni. De sokszor az ember nem tudja, mi az, amit tudnia kellene. Jó az, hogyha valaki felülről átlátja a folyamatokat, és úgy tudja átadni a tudást, hogy minden fontos dolgot megemlít közben. Arról nem is beszélve, hogy egy kurzus megvétele nekem elképesztő motivációt ad. Igaz, hogy nem költöttem rá sokat, de ha már kifizettem, meg kell, hogy csináljam! Ráadásul mindig látom, hogy épp hol tartok, mennyi van hátra, és a tesztek alatt is előjön a versenyszellem, hogy minél jobban teljesítsek. 

Ha befejeztem a C# kurzust, majd kiteszem a csodálatos játékokat, amiket csináltam közben. Egyelőre 35%-nál járok, úgyhogy azért erre még várni kell... de addig is mindenkinek ajánlom, hogy körbenézzen, és kedvére válogasson a kurzusok között! A legtöbbhöz semmilyen alaptudás nem szükséges, úgyhogy bátran elkezdheti bárki :) 

Ha tetszett az írás, nézz szét a többi, tanulásról szóló írásom között is, és keress fel Facebookon, hogy sose maradj le semmiről! 

Huhh... Jó húzós hetet tudhatunk magunk mögött! 

Most hétvégén zajlott ugyanis a Global Game Jam, ami a játékfejlesztők egyik legnagyobb eseménye. Lehet sokan nem értenének ezzel egyet, de nekem biztosan ez az egyik legnagyobb esemény :) Úgyhogy lelkesedésem okán ez most a szokásosnál kicsit személyesebb beszámoló lesz, azért remélem nem csak nekem lesz jó élmény visszaolvasni. 

A Global Game Jam jellegzetességei

Mivel a Global Game Jam évente csak egyszer kerül megrendezésre, valamivel szakrálisabb a hangulata, mint pl. a Ludum Dare-nak, ami párhavonta van. Különlegessége továbbá, hogy csupán 48 óra áll a fejlesztők rendelkezésére. Ez egyrészt kellemetlen, hiszen kerek 24 órával kevesebb a fejlesztési idő, másrészt viszont szuper, mert nem foglal el egyetlen hétköznapot sem, így nem kell szabadságot kivenni (és így bizonyára többen rá is érnek eljönni). 

Mint most már oly sok éve, idén is a Nemesys Games irodája volt a jam helyszíne. Szerencsére elég sokan voltunk, és nagyon jó volt látni, hogy nem csak a veterán jamelők, hanem sok új arc is felbukkant az eseményen. Szokás szerint a pénteki nap a beszélgetésről és a Global Game Jam hivatalos információinak befogadásáról szólt (pl. mikor kell pontosan leadni a játékokat és ez miért borzasztó). Emellett ekkor történt a téma kihirdetése is, amire mindenki nagyon várt, hiszen már alig bírtuk visszatartani kreatív energiáinkat. 

Itt a bizonyíték: 

A hétvége - Pixie szemüvegén keresztül

Most először történt olyan, hogy ötletem sem volt, kivel vagy milyen projekten dolgoznék szívesen, csak annyit tudtam előre, hogy valami teljes őrületet szeretnék csinálni. Pont emiatt kíváncsian vártam a téma kihirdetését, amire mint mindig, most is péntek este került sor. 

A téma pedig a hullám volt. Mindegy milyen: hang, víz, agy, esetleg divat... a részletek már a fejlesztőkre voltak bízva. Maga az ötletelés kicsit nehezen indult be, mindenki elég félénken tárta a nagyközönség elé az ötleteit. Az ötletelés végére nagyjából körvonalazódott a saját csapatunk összetétele, és a projekt is, így hát producertársammal, Pónival, és a Nemesys új programozójával Petivel nekiláttunk kidolgozni a "pulykás játékunk" alapjait. 

Az ötletünk két alappillére a következő volt: 

• a játék legyen hangvezérléses, mert az vicces
• legyen benne egy szuperszónikus pulyka, aminek olyan hangja van, hogy "hululu" és ezzel a játékos majd  meg tud semmisíteni *dolgokat*

Hát innen indult az ötlet, amiből végül egy endless runner lett, aminek a főhőse Mr. Felhő. Mr. Felhő büszke fegyvere a pulyka, aminek gyilkos hanghullámai liszteszsák-macskákat tesznek harcképtelenné. Hát így ennyit sikerült összerakni egy hétvége alatt, úgyhogy meg is mutatom az eredményt: 

A többi fantasztikus projekt

Annyira jó látni, hogy minden évben egyre jobb, kompaktabb és összeszedettebb projektek készülnek. Most is így volt, minden játékra nagyon büszke voltam, még akkor is, ha nem én csináltam őket. Éppen ezért egy rövid képválogatásban meg is mutatom a műveket :) (már amelyikről van értékelhető méretű képem)

Akit érdekelnek bővebben a játékok, a Queens of Game (majdnem) csinált róluk egy gameplay végigjátszást, itt lehet megnézni ami sikerült belőle :) Mert hogy idén először a jam után összeültünk és megünnepeltük a két napos fejlesztést. Mindenki fáradt volt ugyan, de az Ingame újfent remek helyszín volt, ahol ki is tudtuk próbálni egymás alkotásait. Sajnos a mi játékunknál nem sikerült beüzemelni a mikrofont, így a videó nem az igazi, de ha valaki ingert érez rá, bármikor letöltheti a global game jam honlapjáról és kipróbálhatja otthon bármelyik játékot!

A mi játékunk olyan jó lett, hogy kétszer is fent van. No comment. 

Ha tetszett a cikk, olvasd el a többi beszámolót is, és kövesd be a Facebook oldalt, hogy ne maradj le semmiről! :) 

Vége a karácsonynak, közeleg az év vége, mindent elárasztanak a toplisták... 

Úgyhogy itt a nagy ünnepi pihenések közben úgy döntöttem, hogy összeszedem azt a pár játékot, ami a legnagyobb hatást gyakorolta rám 2016-ban. Ez persze nem feltétlenül kell, hogy jót jelentsen.

Nem is húzom tovább az időt! 

Oxenfree

Az Oxenfree egy természetfölöttivel megfűszerezett puzzle-adventure-mystery játék, melynek során egy csapat tinédzser ragad egy szigeten, ahol folyamatosan egyre furcsább dolgok történnek. A kijutáshoz nyomoznunk kell, és ezalatt megismerjük a karakterek történetét, és a sziget történelmét is. Nekem nagyon tetszett a játék hangulata, az, ahogy az elején csak találgathatunk, hogy mi is történik igazából. 

Szerintem ez a kis indie játék 2016 egyik legnagyobb dobása volt. Nemcsak azért, mert a történetével és kidolgozott karaktereivel egy olyan élményt hozott létre, amire kevés nagyobb játék képes, hanem mert a hangulata teljesen magával ragadott. Emellett sikerült mechanikában is újítaniuk: a párbeszéd nem különül el a játékmenettől, hanem szervesen beleépül, így nem zökkenti ki a játékosokat a játékvilágból.

Pluszként megemlíteném, mert nekem designerként nagyon jó tanulság volt, hogy a fejlesztők csupán egy-két játékos cselekedettel is képesek voltak borzasztóan jó élményt kreálni, ami a játékos szemszögéből egyszerű és érthető irányítást, de kerek egész játékélményt jelent. 

Firewatch

A Firewatch egy first person kalandjáték, melynek során Henry, a főszereplő és egyben játékos karakter elvonul egy mindentől távol eső nemzeti parkba, hogy családi traumáit feldolgozza. Ott azonban egyre furcsább dolgok történnek, és az egész játék egy paranoiás versenyfutásba torkollik: Henry ki akarja deríteni, mi folyik a nemzeti parkban. 

Már ódákat zengtem erről a játékról egy korábbi posztomban, így itt csak pár szóval említem meg, miért került be ebbe a listába. Először is: a karakterek miatt. Fantasztikus, hogy mennyire kerek emberi karaktereket sikerült az íróknak összerakni. Másodszor: a játék hangulata egyszerűen páratlan. A gyönyörű, színes tájban tényleg el lehet veszni, és annyira jól átadja a játék a paranoia érzését, hogy játék közben szinte a hátamon éreztem, hogy figyelnek. 

Az pedig, hogy nagyon kevés játékos cselekedettel jó narratív élményt lehet összehozni, itt is bebizonyosodott. A játékos teljesen a világ részévé válik, és ezt mechanikailag nagyon egyszerű és apró dolgokkal érték el. Például azzal, hogy fel lehet szedni a parkban elhagyott szemetet, vagy le lehet fotózni a nekünk tetsző dolgokat. 

Darkest Dungeon

A Darkest Dungeon különleges helyen van a szívemben, ugyanis nyomon követtem a fejlődését. Nagyon korai verziókkal kezdtem játszani, és jó volt nézni, ahogy kerekedik a játék. 

A Durkest Dungeon-nek beszélő neve van: nagyon sötét és nyomasztó játék, melynek lényege, hogy kalandozócsapatokkal elmegyünk szétcsapni pár(száz) szörnyet. 

A játék különlegessége, hogy a kalandra induló karaktereknek egyénisége van, és a játékos sosem lehet biztos abban, hogy a szörnyekkel való szembenézés milyen hatással lesz rájuk. Attól függően, hogy az egyes karaktereknek mekkora a stressztűrő képessége, akár az egész játék teljesen megváltozhat. A stressz és a horror ugyanis nem várt karakterjegyeket hozhat elő, ami azt jelenti, hogy egyes csapattagokat gyávává, míg másokat megszállott harcossá tehet. 

Annak ellenére, hogy maga az alapjáték nem bonyolult, elég nehéz élve kikerülni egy-egy küldetésből. Nekem nagyon tetszett a játék, és mindenképp szeretném kielemezni, mert játékfejlesztőként sok érdekességet tartogat. 

Uncharted 4: A Thief's End

Az egyik nagy kedvencem az Uncharted sorozat, néha magam sem értem, hogy miért. 

Lara Croft mellett Nathan Drake a legnagyobb kalandozó, aki egy-két nagyobb kincs megszerzéséért bármire képes. Tetszik, hogy az egész játéksorozatot kicsit könnyebb szívvel készítették: tele van humorral és játékosként tényleg ki lehet kapcsolódni közben. 

A Thief's End azonban megváltoztatta ezt a hagyományt. A történet komor és drámai, ami akár jó irányt is jelenthetne, hiszen Nathan végre felnő és szembenéz döntéseivel. A történet és a párbeszédek zseniálisan meg vannak írva, azonban kicsit azt éreztem a játék során, hogy ezt a játékmenet bánta. Tele van olyan mechanikákkal, amik semmit nem adnak hozzá az élményhez, sőt, éppenhogy széttördelik azt. Értem én, hogy kicsit újítani akartak a régi mechanikákon, de azzal, hogy újakat adtak hozzá teljesen megalapozatlanul, az én szememben csak rontottak az élményen (nem beszélve arról a borzasztó rejtőzködő mechanikáról, amiben a minimum 180 cm-es Nathan a térdig érő fűben rejtőzködik guggolva). 

Úgyhogy nekem kicsit csalódás volt a legújabb Uncharted, de ezzel együtt is erős hatást gyakorolt idén a játékos pályafutásomra. 

Deus Ex: Mankind Divided

Nagyon vártam ezt a játékot, mert az előző része, a Human Revolution hihetetlenül tetszett - annak ellenére, hogy nem szeretem a cyberpunk dolgokat. Voltak persze gyerekbetegségei a játéknak, de a hangulata és a ritmusa nagyon elkapott. Ezért is lelkesültem be annyira, mikor bejelentették, hogy idén jön ki az új rész. 

Hát, meg kell hogy mondjam, ez is egy nagy csalódás volt, de akkora, hogy nem is bírtam végigvinni. A történet teljesen súlytalan lett, sok olyan szállal, amit egyáltalán nem lehet érteni, ha egy-egy nem kötelező mellékküldetést nem csinál meg a játékos. A fejlődési rendszer hasonló maradt ugyan, de mindvégig erőtlennek éreztem magam, bárhogy is osztottam el a pontjaimat. 

Elvileg a játék nagy előnye, hogy a játékos dönt, hogy lopakodni szeretne, teljesen kerülve a konfrontációt, vagy lesből akarja levadászni az ellenséget, esetleg rájuk akar rontani és szét irtani őket. Én mindhármat próbáltam, és mindnél azt éreztem, hogy reménytelenül gyenge vagyok. A lopakodáshoz nem tudtam olyan utat találni, aminél meglett volna minden implantátumom a folytatáshoz. A harchoz pedig egyszerűen túl sokan voltak, nekem pedig túl kevés volt az erőforrásom. Mivel egy idő után a történet teljesen leült, a pálya pedig végtelenül unalmassá vált, egyszerűen kikopott a játék az életemből. Azóta is gondolkodom rajta, hogyan sikerült így átalakítani a játékot, és hogy pontosan mi az, amit megváltoztattak és ami ennyire elrontotta számomra az élményt. Igazából ezért került be a játék az idei válogatásba - mert máig nem sikerült határozottan kimondani, hogy mi volt vele a bajom. 

Overwatch

Azt hiszem nem kell nagyon magyarázni, mit keres a listában az Overwatch. A Blizzard megint nagyot durrantott ezzel a multiplayer arena shooterrel, nemcsak azért, mert izgalmas karaktereket hoztak össze, hanem főleg azért, mert kis dolgokkal rengeteget tudtak javítani a játékélményen. 

Kis dolgok alatt például arra gondolok, hogy minden meccs végén megmutatják a Play of the Game-et, ami a játékalkalom legjobb, legügyesebb húzását mutatja meg. Semmi plusz nem jár érte, de iszonyat motivációt ad. Hasonlóan jó móka az is, amikor egy-egy meccs végén lehet szavazni, hogy a többi játékos közül szerintünk ki volt a legjobb. Ezek igazából nem befolyásolják a játékot, de az XP mellett egy olyan szavazási- és elismerési rendszert nyújtanak, ami sokat hozzáad a multiplayer élményhez. 

+1 SOMA

A SOMA ugyan 2015-ben jelent meg, de olyan nagy hatást gyakorolt rám, hogy be kellett tennem a listába, de ezért csak +1-ként tüntettem fel.

A SOMA egy túlélő horror játék, annak minden kötelező kliséjével. Azonban a történet annyira zseniális, hogy tátva maradt a szám, és összeszorult a szívem. A témát ugyan már sokszor feldolgozták, és a régi nagy sci-fi mesterek is szívesen vették elő, azonban játékban, E/1-ben átadni még senkinek sem sikerült ennyire jól.

Hozzá kell tenni, hogy a SOMA egy kísérleti játék, ami pont azt tűzte ki célul, hogy hogyan lehet narratívát a mechanika részévé tenni - már csak ezért is kötelező, nem csak játékfejlesztőknek! Többet nem is mondok róla. 

+2 Life is Strange

Tudom, tudom, a Life is Strange sem 2016-ban jelent meg. Én viszont megvártam, amíg kijön az összes rész, és csak azután kezdtem hozzá, szóval nekem erősen 2016 januárja volt, mire befejeztem. És persze azóta is sokat gondolkozom rajta, rengetegszer az eszembe jut. Erről a játékról is írtam már bővebben, úgyhogy most tényleg csak nagyon röviden foglalom össze, hogy miért tettem bele a listába. 

A Life is Strange egy kalandjáték, melynek lényege az, hogy Max (a főszereplő) túlélje a gimnáziumi élményeit, és lehetőleg senki ne haljon meg eközben. Max-nek van egy természetfölötti képessége: vissza tud utazni az időben. Ezt a képességét használja, hogy segítsen legjobb barátnőjének, akinek elég balhés lett az élete édesapja halála után. 

Tetszett, hogy egy semmilyen tinilányt választottak főszereplőnek, és mégis nagyon ült az egész élmény. Játékfejlesztőként érdekes volt a számomra, hogy mennyire inkonzisztens volt az alapmechanika (az időutazó képesség), és hogy ez mennyire nem volt zavaró. A választások, amik a történet alakulását befolyásolták, tényleg súlyosak voltak, és nagyon tetszett, hogy a végén volt (egy egyébként ilyen játékokra jellemző) összefoglaló táblázat arról, hogy más játékosok hogyan döntöttek egy adott helyzetben.  

Szóval ezek lettek volna a játékok, amik meghatározták számomra 2016-ot. Ki mivel bővítené ki a listát? Írjátok meg kommentben, szívesen kipróbálnék további szuper játékokat is! 

Ennek a blognak az ötlete még akkor fogant meg bennem, amikor otthon indie-ként a saját játékomon dolgoztam. Akkor én ezt egy sokkal személyesebb blognak gondoltam, amibe beleszórom a fejlesztés során ért tapasztalataimat, frusztrációmat és örömömet. Örülök, hogy végül kicsit átfogóbb lett a blog szerkezete, de nem szeretném elhanyagolni a személyesebb jellegű posztokat sem. 

Főleg azért, mert az egyik nagy reményem a bloggal kapcsolatban, hogy más lányok is kedvet kapnak ahhoz, hogy nyíltan felvállalják: ők bizony szeretnek játszani, jók is benne. Vagy éppen fejlesztők, és nemcsak hogy szeretik csinálni, megállják a helyüket az iparban.

Nehéz ez egy kicsit, mert ugyan létezik egy erre nyitott közeg, a többségi társadalom még jó esetben is értetlen, ha egy lány ilyen "fiús" dolgokkal foglalkozik (ja és sok szerencsét ahhoz, hogy egy nagyobb családi összejövetelen bárkinek is értelmesen elmagyarázzuk miért jó nekünk, hogy ilyen "furák" vagyunk). 

Korábban már sokszor írtam, és továbbra is úgy gondolom, hogy a játékfejlesztés borzasztóan nyitott. Ha tehetséges és elkötelezett vagy, akkor játékot csinálsz, és előbb-utóbb bejutsz az iparba, így vagy úgy. Ezzel nincs is nagyon nagy gond, viszont egész más a helyzet, amikor a külvilág reakcióiról van szó. 

Mert manapság még nagy szám, hogyha lányként játékot fejleszt valaki. Olyannyira, hogy be lehet kerülni vele egy női magazinba. Ez azért lehet így, mert még mindig élénken élnek az emberekben azok az előítéletek, hogy játékfejlesztéshez jó matekosnak kell lenni, és a technológiához a nők amúgy sem értenek. 

Az egy dolog, hogy mindenki egyből grafikusra asszociál, hogyha szóba kerül egy lány, aki játékfejlesztésben dolgozik. Mivel az igaz, hogy ezen az alterületen dolgozik a legtöbb nő, így statisztikailag még helyes is lehet a tipp. Azonban ha belegondolunk, hogy a női játékosok is csak most kezdenek teret nyerni a videojátékok világában (és még rájuk is nagyon sok megjegyzés érkezik), el lehet képzelni, hogy a készítésében részt vevő nőkkel szemben milyen előítéletek vannak.

Nekem a férjem is játékfejlesztő, idősebb is mint én, hamarabb is kezdett ezzel foglalkozni. Így, mikor az első játékomat csináltam, nyilvánvalóan sokat segített. Ha elakadtam egy problémán, vagy nem tudtam mi legyen a következő lépés, mindig megvolt a válasza a kérdéseimre. De alapvetően én készítettem el a saját játékomat, ő pedig egy vonalat nem húzott bele és egy sort sem írt hozzá.

Ezért is lepődtem meg egy kicsit, mikor az ismerőseimnek mutattam, hogy "nézzétek ez az első saját játékom, amit teljesen egyedül csináltam". És a végén megkérdezte valaki, hogy "De ezt a férjed csinálta, nem? Te csak mondtad, hogy legyen hörcsögös".  Nekem pedig újra el kellett magyaráznom, hogy "nem, ezt tényleg én csináltam. Igen, lány létemre. Igen, a programozást is." Ez azért esett rosszul, mert egyrészt már korábban is sokat meséltem a játékról, másrészt egy számomra kedves fiú ismerősöm kérdezte ezt, aki jól ismer. Ilyenkor nem tudok nem arra gondolni, hogy a képességeimet kérdőjelezi meg valaki, mert azt gondolja, hogy én személy szerint nem tudnék megcsinálni valamit. Tudom, hogy valójában csak arról van szó, hogy szokatlan egy lánytól olyat hallani, hogy fejleszt, vagy hogy saját magától szeretne valamit megtanulni. De hát nem tudom ezt szem előtt tartani, mikor többen az ismerőseim közül a mai napig azt gondolják, hogy ott dolgozok ahol a férjem, mert hogy biztos ő "berakott valahova". Meg kell mondjam, rosszul esik, hogy állandóan magyarázkodnom kell.

A képességeim teljes megkérdőjelezése mellet a másik alap reakció, főleg ha egy idősebb nőnek mesélem, hogy mivel foglalkozom, a következő: "hú, a fiamnak biztos nagyon tetszenél, ő imádja az ilyesmit!". Ez nagyszerű - gondolom ilyenkor magamban - ugyanis pont azért választottam ezt a szakmát, hogy az ön fia szeressen! Mert ugye egyértelmű, hogy mi nők csak és kizárólag azért csinálunk dolgokat, hogy a férfiak számára még vonzóbbak legyünk. 

Úgyhogy néha azt érzem, hogy minden napom egy kisebb küzdelem, hogyha nem a saját, jól megszokott környezetemben vagyok, ahol hozzám hasonlókkal találkozhatok. Ez azért problémás, mert nyilván mindenki azt a társaságot keresi, ahova úgy érzi, be tud illeszkedni. Ezért alakulhatnak ki szociális "zárványok", és biztos vagyok benne, hogy ez az egyik oka annak is, hogy a geekeket szociálisan kínosnak gondolják.

Sokat gondolkozom mostanában azon, hogyan lehetne ezen segíteni, általában a türelmes magyarázás taktikáját szoktam választani, de valljuk be hogy ez néha meglehetősen fárasztó tud lenni, főleg ha a másik oldalról a megértés halvány ingere sem merül fel. Ezért is szeretem nagyon Bányai Fanni előadásait, mert ő szokta körbejárni azt, hogy egy szenvedélyes játékos miként tudná kommunikálni a környezetének azt, amit csinál.

Nyilvánvaló, hogy a kommunikáció itt is a kulcs, és továbbra is igyekezni fogok, hogy mindig nyugodtan el tudjam magyarázni az adott helyzetet, de azért reménykedem benne, hogy a környezet, vagy legalább a közeli ismerősök oldaláról is fogok tapasztalni kicsit nagyobb nyitottságot. 

Ha tetszett a cikk, olvasd el a többi fejlesztésről szóló írást is, és csatlakozz a Facebook oldalamhoz, ahol mindig friss híreket és információkat olvashatsz a játékfejlesztésről! 

Most szombaton zajlott az őszi PlayIT, Magyarország leghíresebb játék expója, amin több mint 30.000 ember vett részt. 

Mostanában igyekszem minden hasonló rendezvényre elmenni, a PlayIT  pedig különösen fontos része egy magyar játékfejlesztő életének, mert rengeteg játékot lehet kipróbálni, meg lehet ismerni az új magyar fejlesztéseket, és találkozni lehet a játékosokkal is. Mi ugyan most nem vittünk ki játékot, de nem bántam, hiszen így az egész nap a szórakozásé volt! :) Ráadásul idén a Queens of Game jelentős szerepet vállalt a PlayIT-ben, úgyhogy nem is tudtam választani a jobbnál jobb programok között. 

Egy kis statisztika

Kezembe került egy infografika, és mint vérbeli szociológus, statisztikai adatoknak sosem tudok ellenállni. Így hát megtudtam, hogy legnagyobbrészt 12-15 évesek vesznek részt a rendezvényen (a látogatók 60%-a!), és csupán 25% a 25 év felettiek aránya. Ilyenkor kicsit öregnek érzem magam... De vigaszt nyújt hogy a szervezők tervezik a PlayIT+ bevezetését, ami 16 éven felülieknek fog szólni, tehát durvább játékok is bemutatásra kerülnek - így valószínű, hogy több felnőtt fog részt venni az eseményen. 

További szomorú hír, hogy a résztvevők 63%-ban férfiak, és csak 37%-ban nők, bár nagyon kíváncsi vagyok, hogy ez a jövőben hogyan fog változni, hiszen egyre több az érdeklődő, úgyhogy gondolom a résztvevő nők száma is növekedni fog.

Programok

Majdnem végig figyelemmel kísértem az Overwatch versenyeket a Samsung színpadánál, és nem csak azért mert imádom Rkát és Bejját, akik az egészet levezényelték, hanem azért is, mert nagyon jól játszottak a srácok, és borzasztó izgalmas meccsek voltak. 

Ezen kívül már előre kinéztem a Mozdulj Gamer! kezdeményezés előadásait, amiből kiemelném a problémás játékfüggőségről szóló beszélgetést Bányai Fanni és Paplovag részvételével. Nagyon sok érdekes dolog elhangzott, a tanulság pedig az volt, hogy borzasztóan fontos a kommunikáció a játékos és családja között. Csak így érhető el, hogy a család értse, mit jelent valakinek a játék, és támogatni tudja a játékost akkor is, hogyha problémás játékfüggőségről van szó, de akkor is, hogyha csak kikapcsolódásként játszik valaki. 

A PlayIT egyébként több fiatalokat támogató akciót is elindított, ilyen a Mozdulj Gamer!,aminek keretében az előadások is zajlottak, valamint a PlayIT Charity, amihez a Queens of Game-mel felajánlottunk egy aláírt Starcraft2 Wings of Liberty art book-ot. 

A PlayIT egyik legnagyobb előnye, hogy rengeteg játékot ki lehet próbálni, ami egy játékfejlesztő álma. Habár a VR játékokhoz általában hatalmas sorok állnak, de megéri a várakozást. 

Épp ezért nagy örömömre szolgált, hogy soron kívül kipróbálhattam a Pocket Games legújabb játékát, a The Duel-t, ami több szempontból is felkeltette az érdeklődésemet. Egyrészt mert egy remek magyar fejlesztésű multiplayer VR játék, amiben két ember párbajozni tud (beszélő címet találtak neki a srácok), másrészt pedig mert nagyon kíváncsi voltam arra, hogyan sikerült megoldaniuk VR-ben a mozgást. A Duel alatt mindkét játékos szigetek között ugrál, és megpróbálja a másikat kiiktatni. Így a mozgás, ugrálás igen fontos része a játéknak, de sikerült úgy megoldani, hogy nem volt zavaró, ami elég szép teljesítmény. Fannival párbajoztam, és egy igen erős meccs után végül döntetlennel fejeztük be a mérkőzést.

Kísértésként pedig volt egy csomó Funko pop figura a vásáron, ami mostanában a gyengeségeim közé tartozik, de minden lelki erőmet bevetve sikerült gátat szabnom a végtelen költekezésnek. Helyette megnéztem a Cosplay versenyt, és ellátogattam a Game Art kiállításra, ahol elég menő képek és szobrok várták a látogatókat. 

Úgyhogy összességében akciódús volt az idei őszi PlayIT, remélem jövőre is ki tudok menni, hogy megint kipróbálhassak egy csomó játékot, és végignézhessem a versenyeket. Remélem ott találkozunk! :) 

Ha tetszett a cikk, olvasd el a többi beszámolót is, vagy keresd fel Facebook oldalamat, ahol folyamatosan friss hírek és információk várnak!