Eljött a pillanat, hogy kipróbáltuk a Queens of Game-mel a Tomorrow Children nevű PS játékot. Ez a bejegyzés egy bemutató, és mivel még nem játszottam végig, csak első benyomásaimat tükrözi. 

A Tomorrow Children egy nagyon erős, sötét hangulatú játék (legalábbis kezdetben). A játék világa is nagyon egyértelműen egy szovjet posztapokaliptikus utópia: a hangulat, betűtípus és orosz szinkron a tutorial alatt egyaránt megtámogatja ezt a benyomást - ami nekünk, magyaroknak még akár nosztalgikus is lehet. 

A tutorial alapján nagyon egyértelmű és világosnak tűnik a játék: Minecraft szerű mechanikájával még intuitívnak is mondanám. Megyünk a kislánnyal, erőforrásokat gyűjtögetünk, felfedezünk. Az egészet megfűszerezi az, hogy az utasításokat egy elég félelmetes és groteszk orosz bábu adja egy régi tv-ből. Szóval igen, kicsit ilyen ez a játék: összerak különböző, egymáshoz nem illő dolgokat, és hagyja hogy ez határozza meg a hangulatot. Szerintem ez egy jó dolog, mert a játékos sosem tudhatja igazán, hogy mire is számítson ettől a játéktól, de kedve támad elveszni a világban, hogy felfedezhesse a titkait. 

Azonban vége volt a tanító résznek, és jött a koppanás: bekerültem egy viszonylag nagyobbacska városba, ahol fogalmam sem volt mit kéne csinálnom. Teljesen véletlenszerűnek tűnő dolgok történtek, buszok jönnek-mennek, amire ugyan fel lehet szállni de a semmibe vezetnek, szörnyek jelennek meg és pusztítják el a várost, stb. Nem tudtam, mivel tudok interakcióba lépni, és mivel nem. Vagy mivel kellene egyáltalán kezdeni. Az, amit megtanultam a tutorial alatt - hogy kell erőforrást kikalapálni a tereptárgyakból - itt egyáltalán nem volt használható. 

Ehhez hozzájön, hogy az egész interakcióba lépés roppant körülményes. Kezdjük talán azzal, hogy a busszal ugyan lehet utazni, de mire odaérnék bárhova, már elegem is lett az egészből, ugyanis legalább egy percen keresztül utazunk úgy, hogy semmilyen cselekvési lehetősége nincs a játékosnak. Aztán mikor végre megérkezek, fogalmam sincs mit kell csinálni. 

Azt azonban meg kell jegyeznem, hogy valamit általában mindennel lehet csinálni. Teljesen jól elszórakoztam például azzal, hogy almákat ráztam le a fákról. Nagyon tetszett, hogy egy kislány a főszereplő, erős kontrasztban volt a játék alaphangulatával. Az is tetszett, amikor kiderült, hogy valójában csak klónok vagyunk, és ha sokáig maradunk a sötétben, bizony szétesünk. Így mindig figyelni kell arra, hogy legyen nálunk egy lámpa. Az inventory és a menü rendszer kicsit túlbonyolított, de borzasztóan hangulatos. Mókásan nézni, ahogy a kislány elővesz egy csomó óriási barkácseszközt (csákány, kalapácsot stb.) a kis táskájából :). 

Természetesen kicsit utána is olvastam a játéknak, hogy tudjam, egyáltalán mi a célja - mivel a játékon belülről ez egyáltalán nem derült ki. Nos, a játék célja az, hogy megvédjük a településünket. Ha elmegyünk egy bizonyos épülethez, ott megtaláljuk az éppen aktuális küldetéseinket, egy-egy NPC karaktertől megtudhatjuk a város aktuális állapotát. Mert hogy egyszer csak elkezdenek szörnyek özönleni kicsiny kis közösségünk felé, és megpróbálják elpusztítani - nekünk pedig meg kell védeni. Minél több küldetést teljesítünk, annál több felszerelést tudunk venni, amivel sikeresebbek lehetünk a támadások elhárításában. Az, hogy a városunkat hogyan építgetjük, csak rajtunk áll: így pedig elég nagy variancia alakítható ki az egyes városok között. 

Amire nagyon kíváncsi vagyok - és biztos ki is fogom majd próbálni, mert eddig nem volt rá alkalmam - az a játék multiplayer része. Biztos vagyok benne, hogy borzasztóan feldobja a játékot, és jól lehet szórakozni az együtt bénázással. Főleg azzal keltette fel a kíváncsiságom, hogy a készítők nyíltan vállalták hogy a Minecraft gyűjtögetős-építgetős ötletét használták fel, csak a közösségre akarták az egészet kihegyezni, építve a PS4 közösségi funkcióira. 

Úgyhogy biztos adok még esélyt a játéknak, már csak azért is, mert design és mechanika szempontból érdemes lenne jól kielemezni: mik azok a dolgok, amik működnek benne és mik azok, amiket én másként csinálnék. 

Ha játszottatok esetleg a játékkal, írjátok meg hogy nektek mi a véleményetek akár itt hozzászólásban, akár a Facebook oldalamon! 

Tegnap volt Bányai Fanni előadása a problémás játékhasználatról, ami amellett, hogy nagyon érdekes volt, arra sarkallt, hogy megosszam, mit adtak nekem a videójátékok.

Tény, hogy játékfejlesztő révén kicsit elfogult vagyok a játékokkal kapcsolatban, de azt gondolom, hogy a pozitívumokat nem lehet eléggé sokszor hangoztatni (ahogy a könyvek esetében sem). Mivel szociológus (is) vagyok, érzékeny téma számomra az, hogy egyes médiumok hogyan hatnak az emberekre, és azt gondolom, hogy a játék lehet egy nagyon jó terep arra, hogy megtanuljunk különböző készségeket, de leginkább az empátiát mások iránt, és a kudarc újraértelmezését.

Pont ezért fáj minden alkalommal, amikor azt hallom, hogy a videojátékok a gyerekeket agresszívvá, antiszociálissá, lustává vagy koncentrációhiányossá teszik. Egyrészt azt gondolom, hogy ez az új technológiáktól való félelem csupán, de valahol legbelül azt érzem, hogy ez egy könnyebbik út, hiszen ha egyből megbélyegzünk valamit, nem kell megérteni miért is jó ez a gyerekeknek, hogyan változott meg a világ és az általános önkifejezés módja - mert hogy megváltozott.

Éppen emiatt döntöttem úgy, hogy összeszedek egy listát arról, hogy a 20 éves játékos pályafutásom alatt mi mindent köszönhetek a videojáékoknak.

A családom mindig nagyon nyitott volt az új dolgokra, így viszonylag korán lett számítógépünk, és sokféle játékot ki tudtam próbálni. Játszottam puzzle játékokkal, platform - és edukációs játékokkal (a kedvencem a tarzanos volt, mert volt benne színező és zenekészítő is). Emiatt pontosan tudom, hogy mekkora csoda tud lenni egy játék, már csak azért is, mert lefoglal egy gyereket akár órákon keresztül.

Vannak olyan pozitívumai a játékoknak, ami globálisan mindenkire hatnak - ezekről több tanulmány is készült, és Fanni is említette őket. Saját szavaimmal ezek valahogy így néznek ki:

A játék
1. tele van kihívásokkal, amiket a játékosnak meg kell oldania (elhatározás, hogy márpedig megcsinálok valamit, még akkor is ha nehéz)
2. különböző készségeket és képességeket fejleszt
3. biztosítja a "flow-érzést", ezzel a fejlődés pozitív élménnyé válik
4. segíti a szem-kéz koordinációt
5. szociális készségeket és alkalmazkodást igényel (multiplayer esetében különösen)
6. megtanít arra, hogy a kudarc után fel kell állni és újra kell próbálkozni

A játék egy olyan biztonságos terep, ahol bárki fejlesztheti azokat a képességeit, amikben kevésbé jeleskedik, segíti a stresszoldást - csak megfelelő játékot kell hozzá választani. Talán itt van a legfontosabb kérdés: milyen játékot játszunk? Természetesen a játékokra is igaz az, ami minden másra a világon: lehet arra használni hogy fejlődjünk, és lehet túlhasználni, amikor a játék már kontraproduktívvá válik. Mindenkinek megvan az oka, amiért játszik, így azt gondolom, hogy a játék a globális igazságok mellett egy nagyon személyes élmény is lehet.

Én például azért szeretem a játékokat, mert jó érzés megoldani egy nehéznek tűnő problémát (az angol szó erre a "rewarding" - nem tudom kitaláltak-e erre már valami magyar kifejezést). Büszkeséggel tölt el, hogyha meg tudok oldani egy kifejezetten nehéz feladatot, függetlenül attól mi az (lehet az egy lövöldözés az Uncharted-ban, vagy egy match-the-three játék nehezebb pályája egyaránt).
Nagyon jónak lenni valamiben hihetetlen önbizalmat tud adni, főleg akkor, hogyha tudod, hogy mennyit dolgoztál azért, hogy jó legyél benne. Mivel a játékkészítők sok fejtörés árán biztosítják, hogy meglegyen a learning-curve, és minden pálya csak kicsit legyen nehezebb, mint az előző, a játékosnak folyamatosan biztosított a jól megérdemelt siker öröme, és a folyamatos fejlődés érzése. Azt gondolom, hogy valami ilyesmit kellene éreznünk a mindennapi életünk során is - bátran beleállni minden kihívásba, és lépésről lépésre fejlődni, amíg el nem érjük azt, amit szeretnénk.

Kicsit kézzel foghatóbb dolgot is szeretnék említeni, ami a saját jellemfejlődésemet illeti.Például egyértelműen ki tudom jelenteni, hogy a térképolvasást a WoW miatt tanultam meg.

Egészen sokáig híresen rosszul tájékozódtam, mert sosem volt igazi motivációm rá, hogy megértsem a térképeket. Szegény anyukám heroikus küzdelme ellenére még tiniként is sokszor teljesen tanácstalanul álltam a térkép előtt. Aztán egyszer csak előttem volt egy quest amit nagyon meg akartam csinálni, és már belefáradtam az ide-oda rohangálásba, így megnéztem hol lehet megcsinálni. Aztán már minden ment magától, és a sok-sok ork legyilkolása után (Go Alliance!) mégcsak nem is lettem agresszív tömeggyilkos.

Szóval azt gondolom, mindenkinek más oka van arra, hogy játsszon, és mindenki másban fog fejlődni. Nekem nagyon sokat segítettek a játékok, főleg abban, hogy elfogadjam a kudarcot az életemben - hiszen ki tudja? Lehet csak még egyszer kell nekifutnom a pályának és meg fogom tudni csinálni. Azt gondolom, hogy ez egy kimondhatatlanul fontos dolog a valós életben is, hiszen minden sikeres ember mögött eszméletlen mennyiségű kudarc van, csak ők sosem álltak meg és mondták azt, hogy nem tudják megcsinálni.

Biztos vagyok benne, hogy sok kedves és vicces történet kószál odakint arról, hogy ki mit tanult a játékokból. Ne habozzatok megosztani a személyes élményeiteket! :)

A Bound egy művészi platform játék a Plastic stúdiótól, ami augusztusban jelent meg. Érdekessége, hogy a játékos egy balerinát irányít (aki mellesleg egy hercegnő is). 

Még nem játszottam végig a játékot, így mélyebb elemzés - és ezért spoiler - itt nem várható :)

Az első benyomásom a Boundról meg kell mondjam, nem volt kellemes, mégpedig a bevezető rész miatt. De hálég hamar túljutotunk rajta és azt már nagyon élveztem, amikor belecsöppentünk a játékba.

A Bound színek és a formák kavalkádja, az animációkról pedig csak ódákat tudnék zengeni. A játéktér egy kockákból álló és örökké mozgó világ, amiben az összes elem stilizáltan jelenik meg.

Kifejezetten szépen alkot egységet a szögletes és kemény vonalakból álló háttér a játékos karakter finom mozdulataival - látszik, hogy stílusilag és művészileg nagyon át van gondolva a játék. Tetszett az is, hogy szép párhuzamot von a játékvilág és a valóság között, bár a történetet végig még nem ismerem, de amit láttam belőle, az felkeltette az érdeklődésemet.

Magát játékot három és fél év alatt készítették, ami egy ekkora játék esetében soknak számít, azonban több változtatás is csak így kerülhetett bele (a táncos karakter ötlete például csak másfél év után merült fel, és mekkora szerencse, hiszen később ez lett a játék egyik legegyedibb eleme). 

 Írjátok meg ti is, mit gondoltok a Boundról! 

Már vagy fél éve kijátszottam a játékot, de csak most sikerült leülnöm, hogy nyugodtan összeszedjem a gondolataimat róla. Több elemző videót is megnéztem a játékról, de meg kell mondjam, eléggé csalódott lettem. Alapjáraton persze mindenki dicsérte a játékot, de mégis minden mozzanatát kritizálták, még azokat is, amikbe én elsőre beleszerettem. 

Ez a kritika nem csak a Life is Strange-ről fog szólni, hanem kicsit arról is, hogy szerintem hogyan kellene elemezni, kritizálni egy játékot (vagy bármilyen alkotást). 

Összefoglalás

A Life is Strange egy narratív kalandjáték, aminek során a játékos Maxet, egy középiskolás lányt alakít. Max egy kisvárosban él, és fotós szeretne lenni. Élete azonban teljesen megváltozik, mikor visszatér a városba régi legjobb barátja Chloe, Max pedig rájön, hogy természetfeletti képességével vissza tudja forgatni az időt. 

Siker

Azt gondolom, hogy a Dontnod nagy kockázatot vállalt azzal, hogy így készítette el ezt a játékot. Az "időutazás - középiskolás nyomozás - barátságért mindent" alapfelvetés tény, hogy nagyon fekszik már évek óta, azonban Max főszereplő létére lány karakter, méghozzá egy 18 éves lány tele tinédzser feszültséggel és egzisztenciális kérdésekkel.Igaz, hogy a női protagonisták egyre jobban elterjednek, marketing szempontból még mindig egy nagyon bátor döntés, ugyanis sokan (főleg a kiadók) a fiú/férfi főszereplőket preferálják. 

A Life is Strange mégis milliós példányszámban fogyott, ami azt jelenti, hogy valamit nagyon eltaláltak. Szerintem ez pedig az, hogy a készítők nagyon odafigyeltek az apró részletekre. A játék egész hangulata Max visszafogott művészi látásmódját tükrözi gyönyörű helyszíneivel, és a játékos teljesen el tud veszni a világban azáltal, hogy a legapróbb tárgyakat is meg tudja nézni. 

A Dontnod stúdió sok energiát fektetett abba, hogy hűen visszaadja a középiskolás lét mindennapi küzdelmeit, ráadásul mindezt egy művész szemszögéből. Sikerült nekik egy titkokkal teli, élő világot megalkotni, amiben a játékos szabadon felfedezhet, és meg is örökítheti a neki tetsző pillanatokat. 

A pillanat megörökítése egyébként tökéletesen illik a narratívába, hiszen Max fotós és mindenhová magával viszi polaroid kameráját, ami személyiségének részét is képezi. 

A játék vizualitása is nagyon egyedülálló, a környezet színes és kifejezetten hangulatos. Ehhez a zeneválasztás is tökéletesen passzol (már ha valaki szereti az indie-t). A játékban tehát minden ahhoz járul hozzá, hogy elérjen egy érzést, hangulatot, ami Maxre jellemző. 

Merthogy Max nem kifejezetten főszereplő személyiség (ami megint csak bátor döntésről tanúskodik a stúdió részéről). Ő egy szimpla, mindennapi lány, aki képessége ellenére is megmarad egy alapvetően befelé forduló, elgondolkozó személynek. Mindenkinek meg akar felelni, mégsincsenek igazi barátai, legalábbis addig, amíg Chloe meg nem érkezik. Egy egész könyvet tudnék írni Max és Chloe kapcsolatáról, de azt hiszem inkább csak annyit mondok hogy... vegyétek meg a játékot! :) 

A lényeg, hogy Chloe miatt Maxnek nagyon komoly döntéseket kell meghoznia, és a szemünk előtt, általunk válik felnőtté, hiszen nagyon komoly döntései befolyásolják nemcsak a saját, de a körülötte élők életét is. Max - és ezáltal a játékos - mindent megtesz, hogy jó ember legyen, hogy mindenkit megmentsen. Először ez még működik is, de ahogy halad a játék, azzal szembesülünk, hogy nem tudunk mindenkinek megfelelni, és valakinek biztosan baja esik majd a döntéseink miatt. Ez elkerülhetetlen, úgyhogy választanunk kell: ki az, akit bántunk és ki az, akit meg akarunk védeni. 

Téma

Azt hiszem, hogy nagyon sokan félreértették azt, amit a játék igazából mondani akar. Itt nem az időutazás a lényeg, nem is a narratív döntések sora. 

A játék során minden fontosabb döntés egyetlen nagy téma köré épül, és ez az erőszak (abuse). A játék tele van lelki és fizikai erőszakkal, csak úgy, mint hatalommal való visszaéléssel (abuse of power). Ezek olyan problémák, amivel minden tinédzser iskolás szembesül, és a legtöbbjük semmit sem tud tenni ellene, hiszen még csak gyerekek a világ szemében, és úgy is vannak kezelve. 

Maxnek szembe kell néznie szülői erőszakkal (érzelmi zsarolás, konkrét verés), hatalommal való visszaéléssel (a gazdag Prescott család manipulációi, Chloe nevelőapja, és őszintén megvallva minden felnőtt szereplő a játék során előbb-utóbb visszaél azzal, hogy hatalma van a 18 éves "gyerekek" fölött), diszkódrogokkal (party drugging) és a többi rosszindulatú diákkal... A játék azt sugallja, hogy annak ellenére hogy ez majdnem mindenkivel megtörténik, ez nem könnyű dolog. Tényleg szuperhősnek kell lennünk ahhoz, hogy épp ésszel kilábaljunk ebből a korszakból.

És Maxnek tényleg van egy szuperképessége, mégpedig az, hogy vissza tudja tekerni az időt. Ez a játékmechanika alapja, ennek segítségével kell a játékosnak megakadályoznia a katasztrofális eseményeket.

A játék nagyon jól körbejárja tehát az erőszak témáját. Mégis, azt gondolom, hogy a legérzékenyebben pont Max és Chloe kapcsolatán keresztül mutatja be. Sokan veszekednének velem, de számomra a fő antagonista maga Chloe. Önző, agresszív, és Max exkluzív figyelmét követeli. Ha írni akarunk egy sms-t valamelyik osztálytársunknak, egyből féltékenykedni kezd. Újra és újra segítenünk kell neki, mert azt érzékelteti velünk, hogy valamit bizonyítanunk kell neki. Chloe nem csak nyíltan agresszív, hanem passzív-agresszív technikákat használ arra, hogy manipulálja Maxet - azaz minket. Nem érdekli igazából az, hogy Max mit érez, igazából senki érzései nem érdeklik, a sajátjait kivéve. Nem tud megbirkózni azzal, hogy meghalt az apja, így mindenkit a saját ellenségének tekint csak azért, hogy ő maga jobban érezhesse magát. 

Max rosszul érzi magát, amiért elköltözött Arcadia Bayből és nem tartotta a kapcsolatot Chloéval, így ki akarja engesztelni. Tényleg mindent megtesz, hogy megmentse, és végre elégedettnek láthassa. Amikor például Chloe nevelőapja megtalálja a lány füves cigijét, Max gondolkozás nélkül azt mondja, hogy az övé. Segít neki rendezni az adósságát, és még vissza is utazik az időben hogy megpróbálja megmenteni Chloe apját, és ezzel enyhíteni a lány fájdalmait. De Chloe nem érzi magát jobban ezektől, szinte észre sem veszi mennyire igyekszünk, hiszen neki ez természetes. Elvárja, hogy mindent megtegyünk neki, és mindezt azzal magyarázza, hogy meghalt az apja (így valamiért az egész világ tartozik neki). 

Ez a kettősség teszi a játék végi döntést igazán fontossá. Az, hogy Max meg akar felelni, Chloe pedig csak elvár, tökéletesen mintázza az abuzív párkapcsolatokat (abusive relationship). A játékos Maxen keresztül tapasztalhatja meg, milyen az az érzelmi kötődés, amiben tudjuk, hogy sosem lehetünk igazán jók, de mégis mindig meg akarunk felelni. 

A játék végén tehát a játékos döntést kap a kezébe: eldöntheti, hogy Max kilépjen-e ebből a ciklusból, és nemet mondjon Chloe folytonos elvárásaira, vagy újból megmentse és ezzel az egész életét alárendelje neki. Számomra éppen az volt az érdekes, hogy a játék el tudta érni, hogy ez valóban egy nehéz döntés legyen, és ezzel tökéletesen be tudta mutatni az elnyomó kapcsolatok működését. Hosszú percekig ültem a kontrollerrel a kezemben, habár tudtam, éreztem, hogy Chloe egy seggfej, aki végig csak kihasznált minket. 

Hibák 

Annak ellenére, hogy narratív szempontból egyszerűen zseniális volt a játék, természetesen voltak gyerekbetegségei. 

Max képessége például tökéletesen inkoherens: néha tudjuk használni, néha nem, néha pedig teljesen másképp működik mint a megszokott... és persze ha valaki valaha látott bármilyen videót a játékból az tudja, hogy az animációk konkrétan nevetségesek. A kedvencem az volt, mikor elmentünk Maxként egy buliba, és a poligon emberek "szexin" táncoltak a medence körül. Hát mit ne mondjak, nem tudtam hogy sírjak-e vagy nevessek, szinte már parodisztikus volt az egész. 

Nathanről is szerettem volna többet tudni, jó lett volna látni hogy ő hogyan küzd meg a saját családi elnyomásával - ráadásul tökéletesen passzolt volna a játék témájához is. 

És ezeknek a hibáknak a kapcsán szeretnék még pár szót írni a kritikáról, mint olyan. 

Kritika

Azzal én is egyetértek, hogy ki kell emelni a tökéletlenségeket és hiányosságokat egy játéknál. Ettől függetlenül mérhetetlenül felháborít, hogyha egy elemzés csak ezekre tér ki, és nem említi meg azokat a briliáns megoldásokat, amiktől jó lesz egy játék. Ez különösen bosszant egy olyan játék esetében, ami milliós példányszámban kelt el. Arról nem is beszélve, hogy nagyon szeretnék olyan elemzéseket és kritikákat látni, amik elmagyarázzák hogy miért működnek bizonyos dolgok, és mások miért nem. Igaz, ez játéktechnikai kérdés (is lehet), de ettől még igaz, hogy biztos sokan észrevesznek olyan dolgokat, megoldásokat, amik elkerülték a figyelmemet, de szeretném tudni, érteni őket. Egy jó kritikusnak ezeket kell észrevennie, és kifejtenie, hogy mindenki megérthesse az adott alkotást a maga teljességében. 

Kérlek mondd el, hogy te mit gondolsz a játékról és milyen kritikákat szeretnél olvasni!