Vége a karácsonynak, közeleg az év vége, mindent elárasztanak a toplisták... 

Úgyhogy itt a nagy ünnepi pihenések közben úgy döntöttem, hogy összeszedem azt a pár játékot, ami a legnagyobb hatást gyakorolta rám 2016-ban. Ez persze nem feltétlenül kell, hogy jót jelentsen.

Nem is húzom tovább az időt! 

Oxenfree

Az Oxenfree egy természetfölöttivel megfűszerezett puzzle-adventure-mystery játék, melynek során egy csapat tinédzser ragad egy szigeten, ahol folyamatosan egyre furcsább dolgok történnek. A kijutáshoz nyomoznunk kell, és ezalatt megismerjük a karakterek történetét, és a sziget történelmét is. Nekem nagyon tetszett a játék hangulata, az, ahogy az elején csak találgathatunk, hogy mi is történik igazából. 

Szerintem ez a kis indie játék 2016 egyik legnagyobb dobása volt. Nemcsak azért, mert a történetével és kidolgozott karaktereivel egy olyan élményt hozott létre, amire kevés nagyobb játék képes, hanem mert a hangulata teljesen magával ragadott. Emellett sikerült mechanikában is újítaniuk: a párbeszéd nem különül el a játékmenettől, hanem szervesen beleépül, így nem zökkenti ki a játékosokat a játékvilágból.

Pluszként megemlíteném, mert nekem designerként nagyon jó tanulság volt, hogy a fejlesztők csupán egy-két játékos cselekedettel is képesek voltak borzasztóan jó élményt kreálni, ami a játékos szemszögéből egyszerű és érthető irányítást, de kerek egész játékélményt jelent. 

Firewatch

A Firewatch egy first person kalandjáték, melynek során Henry, a főszereplő és egyben játékos karakter elvonul egy mindentől távol eső nemzeti parkba, hogy családi traumáit feldolgozza. Ott azonban egyre furcsább dolgok történnek, és az egész játék egy paranoiás versenyfutásba torkollik: Henry ki akarja deríteni, mi folyik a nemzeti parkban. 

Már ódákat zengtem erről a játékról egy korábbi posztomban, így itt csak pár szóval említem meg, miért került be ebbe a listába. Először is: a karakterek miatt. Fantasztikus, hogy mennyire kerek emberi karaktereket sikerült az íróknak összerakni. Másodszor: a játék hangulata egyszerűen páratlan. A gyönyörű, színes tájban tényleg el lehet veszni, és annyira jól átadja a játék a paranoia érzését, hogy játék közben szinte a hátamon éreztem, hogy figyelnek. 

Az pedig, hogy nagyon kevés játékos cselekedettel jó narratív élményt lehet összehozni, itt is bebizonyosodott. A játékos teljesen a világ részévé válik, és ezt mechanikailag nagyon egyszerű és apró dolgokkal érték el. Például azzal, hogy fel lehet szedni a parkban elhagyott szemetet, vagy le lehet fotózni a nekünk tetsző dolgokat. 

Darkest Dungeon

A Darkest Dungeon különleges helyen van a szívemben, ugyanis nyomon követtem a fejlődését. Nagyon korai verziókkal kezdtem játszani, és jó volt nézni, ahogy kerekedik a játék. 

A Durkest Dungeon-nek beszélő neve van: nagyon sötét és nyomasztó játék, melynek lényege, hogy kalandozócsapatokkal elmegyünk szétcsapni pár(száz) szörnyet. 

A játék különlegessége, hogy a kalandra induló karaktereknek egyénisége van, és a játékos sosem lehet biztos abban, hogy a szörnyekkel való szembenézés milyen hatással lesz rájuk. Attól függően, hogy az egyes karaktereknek mekkora a stressztűrő képessége, akár az egész játék teljesen megváltozhat. A stressz és a horror ugyanis nem várt karakterjegyeket hozhat elő, ami azt jelenti, hogy egyes csapattagokat gyávává, míg másokat megszállott harcossá tehet. 

Annak ellenére, hogy maga az alapjáték nem bonyolult, elég nehéz élve kikerülni egy-egy küldetésből. Nekem nagyon tetszett a játék, és mindenképp szeretném kielemezni, mert játékfejlesztőként sok érdekességet tartogat. 

Uncharted 4: A Thief's End

Az egyik nagy kedvencem az Uncharted sorozat, néha magam sem értem, hogy miért. 

Lara Croft mellett Nathan Drake a legnagyobb kalandozó, aki egy-két nagyobb kincs megszerzéséért bármire képes. Tetszik, hogy az egész játéksorozatot kicsit könnyebb szívvel készítették: tele van humorral és játékosként tényleg ki lehet kapcsolódni közben. 

A Thief's End azonban megváltoztatta ezt a hagyományt. A történet komor és drámai, ami akár jó irányt is jelenthetne, hiszen Nathan végre felnő és szembenéz döntéseivel. A történet és a párbeszédek zseniálisan meg vannak írva, azonban kicsit azt éreztem a játék során, hogy ezt a játékmenet bánta. Tele van olyan mechanikákkal, amik semmit nem adnak hozzá az élményhez, sőt, éppenhogy széttördelik azt. Értem én, hogy kicsit újítani akartak a régi mechanikákon, de azzal, hogy újakat adtak hozzá teljesen megalapozatlanul, az én szememben csak rontottak az élményen (nem beszélve arról a borzasztó rejtőzködő mechanikáról, amiben a minimum 180 cm-es Nathan a térdig érő fűben rejtőzködik guggolva). 

Úgyhogy nekem kicsit csalódás volt a legújabb Uncharted, de ezzel együtt is erős hatást gyakorolt idén a játékos pályafutásomra. 

Deus Ex: Mankind Divided

Nagyon vártam ezt a játékot, mert az előző része, a Human Revolution hihetetlenül tetszett - annak ellenére, hogy nem szeretem a cyberpunk dolgokat. Voltak persze gyerekbetegségei a játéknak, de a hangulata és a ritmusa nagyon elkapott. Ezért is lelkesültem be annyira, mikor bejelentették, hogy idén jön ki az új rész. 

Hát, meg kell hogy mondjam, ez is egy nagy csalódás volt, de akkora, hogy nem is bírtam végigvinni. A történet teljesen súlytalan lett, sok olyan szállal, amit egyáltalán nem lehet érteni, ha egy-egy nem kötelező mellékküldetést nem csinál meg a játékos. A fejlődési rendszer hasonló maradt ugyan, de mindvégig erőtlennek éreztem magam, bárhogy is osztottam el a pontjaimat. 

Elvileg a játék nagy előnye, hogy a játékos dönt, hogy lopakodni szeretne, teljesen kerülve a konfrontációt, vagy lesből akarja levadászni az ellenséget, esetleg rájuk akar rontani és szét irtani őket. Én mindhármat próbáltam, és mindnél azt éreztem, hogy reménytelenül gyenge vagyok. A lopakodáshoz nem tudtam olyan utat találni, aminél meglett volna minden implantátumom a folytatáshoz. A harchoz pedig egyszerűen túl sokan voltak, nekem pedig túl kevés volt az erőforrásom. Mivel egy idő után a történet teljesen leült, a pálya pedig végtelenül unalmassá vált, egyszerűen kikopott a játék az életemből. Azóta is gondolkodom rajta, hogyan sikerült így átalakítani a játékot, és hogy pontosan mi az, amit megváltoztattak és ami ennyire elrontotta számomra az élményt. Igazából ezért került be a játék az idei válogatásba - mert máig nem sikerült határozottan kimondani, hogy mi volt vele a bajom. 

Overwatch

Azt hiszem nem kell nagyon magyarázni, mit keres a listában az Overwatch. A Blizzard megint nagyot durrantott ezzel a multiplayer arena shooterrel, nemcsak azért, mert izgalmas karaktereket hoztak össze, hanem főleg azért, mert kis dolgokkal rengeteget tudtak javítani a játékélményen. 

Kis dolgok alatt például arra gondolok, hogy minden meccs végén megmutatják a Play of the Game-et, ami a játékalkalom legjobb, legügyesebb húzását mutatja meg. Semmi plusz nem jár érte, de iszonyat motivációt ad. Hasonlóan jó móka az is, amikor egy-egy meccs végén lehet szavazni, hogy a többi játékos közül szerintünk ki volt a legjobb. Ezek igazából nem befolyásolják a játékot, de az XP mellett egy olyan szavazási- és elismerési rendszert nyújtanak, ami sokat hozzáad a multiplayer élményhez. 

+1 SOMA

A SOMA ugyan 2015-ben jelent meg, de olyan nagy hatást gyakorolt rám, hogy be kellett tennem a listába, de ezért csak +1-ként tüntettem fel.

A SOMA egy túlélő horror játék, annak minden kötelező kliséjével. Azonban a történet annyira zseniális, hogy tátva maradt a szám, és összeszorult a szívem. A témát ugyan már sokszor feldolgozták, és a régi nagy sci-fi mesterek is szívesen vették elő, azonban játékban, E/1-ben átadni még senkinek sem sikerült ennyire jól.

Hozzá kell tenni, hogy a SOMA egy kísérleti játék, ami pont azt tűzte ki célul, hogy hogyan lehet narratívát a mechanika részévé tenni - már csak ezért is kötelező, nem csak játékfejlesztőknek! Többet nem is mondok róla. 

+2 Life is Strange

Tudom, tudom, a Life is Strange sem 2016-ban jelent meg. Én viszont megvártam, amíg kijön az összes rész, és csak azután kezdtem hozzá, szóval nekem erősen 2016 januárja volt, mire befejeztem. És persze azóta is sokat gondolkozom rajta, rengetegszer az eszembe jut. Erről a játékról is írtam már bővebben, úgyhogy most tényleg csak nagyon röviden foglalom össze, hogy miért tettem bele a listába. 

A Life is Strange egy kalandjáték, melynek lényege az, hogy Max (a főszereplő) túlélje a gimnáziumi élményeit, és lehetőleg senki ne haljon meg eközben. Max-nek van egy természetfölötti képessége: vissza tud utazni az időben. Ezt a képességét használja, hogy segítsen legjobb barátnőjének, akinek elég balhés lett az élete édesapja halála után. 

Tetszett, hogy egy semmilyen tinilányt választottak főszereplőnek, és mégis nagyon ült az egész élmény. Játékfejlesztőként érdekes volt a számomra, hogy mennyire inkonzisztens volt az alapmechanika (az időutazó képesség), és hogy ez mennyire nem volt zavaró. A választások, amik a történet alakulását befolyásolták, tényleg súlyosak voltak, és nagyon tetszett, hogy a végén volt (egy egyébként ilyen játékokra jellemző) összefoglaló táblázat arról, hogy más játékosok hogyan döntöttek egy adott helyzetben.  

Szóval ezek lettek volna a játékok, amik meghatározták számomra 2016-ot. Ki mivel bővítené ki a listát? Írjátok meg kommentben, szívesen kipróbálnék további szuper játékokat is! 

Az utóbbi hetekben a Last Guardian-től zengett a játéksajtó, így én sem tehettem mást, mint hogy leülök és kipróbálom. Igyekeztem a játék előtt a lehető legkevesebb információt elolvasni, mert nem akartam hogy befolyásolják az előzetes várakozásaimat, így semmilyen kritikát és véleményt nem néztem meg, mielőtt kipróbáltam volna. 

A játék azért különösen nagy szám, mert kilenc évet kellett rá várni, és mert a Japan Studio előtte két ikonikus játékot is letett az asztalra: az Ico-t (2001) és a Shadow of the Colossus-t (2005). A férjemmel mindkettővel sokat játszottunk, a játékok világa és hangulata nagyon elkapott mindkettőnket, de be kell vallanom, sokkal jobban élveztem nézni őket, mint játszani velük. Azért, mert sokszor borzasztó frusztráló volt az irányítás és repetitív a játékmenet, ami Petit annyira nem zavarta, de engem igen. 

Ezért is reménykedtem abban, hogy kilenc év alatt ezeket az apró gyerekbetegségeket, amik a kétezres évek első felében még abszolút rendben voltak, kijavították. Hát, nem. 

Mielőtt bármi konkrétat is írnék róla, ezt a videót ajánlanám, ugyanis tökéletesen összefoglalja a játékélményt. 

Történet

Mivel még nem játszottam végig, nagyon várom, hogy hová fog kifutni a történet.

A Last Guardian alapfelvetése az, hogy egy kisfiúként a játékos egy barlangban ébred, mellette egy hatalmas, sérült vadállattal. Egy idősebb férfihang narrálja végig a játékot, ebből lejön, hogy retrospektív történetmesélés részesei vagyunk. Feladatunk pedig az, hogy elnyerjük a vadállat, Trico bizalmát, hiszen csak így van esélyünk kijutni ebből a fantasztikus, üres és ellenséges világból. 

Trico egy madár-szurikáta-macska keverék, akivel gesztusokon keresztül tudunk kommunikálni. Megtanuljuk, mi az amit szeret (pl. világító hordókat enni), és mi az, amit utál (a furcsa fényes tükrünket, például). Ezeket használva tudjuk a segítségét kérni egy-egy puzzle megoldásához. 

Mechanika

A Last Guardian mechanikáját bizony már megrágta az idő. A szimpla keresd-a-kiutat fejtörők még akár elégségesek is lettek volna, de a játékos karakter irányítása annyira elnagyolt, hogy egyszerűen frusztráló vele játszani, főleg mivel a platform alapmechanika miatt a pontos ugrásoknak fontos szerepe van. Mivel azonban lehetetlen megszokni az irányítás nyers természetét, inkább frusztrálóvá válik a játék, mert olyan dologért büntet, amiről nem a játékos tehet, hanem maga a játék. És ez nem csak az irányításra igaz, sajnos. 

A kamerakezelés ugyanis maga a pokol. Alapból a kamera sosem arra néz, amerre kellene, és ugyan lehet kontrollerrel szabályozni, de szinte azonnal visszaugrik egy neki tetsző, teljesen random helyre. Ez szinte lehetetlenné teszi, hogy a játékos átlássa a teret, amiben a kijutás mikéntjét ki kellene találnia. Engem ez idegesített a legjobban az egész játék alatt, arról nem is beszélve, hogy szűk helyeken Trico a falhoz préseli a játékos karaktert, és csak tollrengeteget lehet látni. Az állat teste egyébként is sokszor kitakar mindent, és a kameramozgatás hiányosságai a másik alapmechanikát, az állatra való felmászást is sokszor pokollá teszik. 

Mesterséges Intelligencia (MI)

Az, hogy Trico egy vadállat, akivel kölcsönös bizalmat kell kiépítenünk, szerintem zseniális alapgondolat. Főleg azért, mert annak ellenére hogy sokszor mennyire béna az MI, Trico élő és érző lénynek tűnik, aki tisztában van vele, hogy mi segítünk neki és ezért ő is segít nekünk. A gesztusain és hangjelzésein keresztül folyamatosan tudatja velünk, hogy mit szeretne tőlünk, ami működik is, ugyanis a játékalkalom alatt végig késztetést éreztem arra, hogy ápoljam a kettőnk között kialakuló bizalmi kapcsolatot. 

A probléma csak az, hogy ugyan ő könnyen jelzi nekünk hogy mit akar, de nekünk szörnyen limitált lehetőségeink vannak arra, hogy tudassuk vele, hogy mi mit szeretnénk tőle. És itt nagyon kijön, hogy Trico nem egy állat, hanem egy rosszul megírt mesterséges intelligencia, ugyanis azok az eszközök, amiket a játék a kezünkbe ad Trico terelgetésére, egyszerűen nem működnek. Topoghatunk akár húsz percig is Tricót hívogatva, az állat tesz rá és áll bután. Bezzeg ha egy milliméterrel jobbra állunk, na akkor már megértette. 

Összefoglalás

A Japan Studio még mindig zseniálisan alkot világot, az egésznek nagyon különleges és egyedi a hangulata. Az, hogy a hangsúlyt a játékos karakter és egy állat kapcsolatára helyezték, briliáns megoldás volt, nemcsak azért, mert érzelmi mélységet ad a játéknak és a mechanikáknak, hanem mert sok-sok hibát el tudtak fedni azzal, hogy az állat nem mindig értheti, mit is akarunk tőle (bár a türelmemet azért nem egyszer próbára tette). 

Minden hibája ellenére játékosként végig úgy éreztem, hogy tovább szeretnék menni, még egy rejtvényt meg akarok fejteni. Valószínűleg azért, mert el tudta érni a játék, hogy motivált legyek. Az a néhány pillanat, amikor az óriási és vad Tricóval tökéletes összhangban megoldottunk valamit, nagyon sokat tudott adni érzelmileg. Az a tökéletes bizalom, ami kialakult a játékos karakter és Trico között, azokon az apró gesztusokon keresztül mutatkozott meg, mint amikor az állat habozott egy nehéznek tűnő ugrás előtt, de biztatásunkra mégis belevágott. 

A játék békés, mégis ellenséges világa pedig nagyon egyedi, és borzasztóan kíváncsi vagyok arra is, hogy mit hoznak ki a játék végére a történetből. Megnézhetném persze az egészet videón, de valahogy nem akarom. Inkább végigszenvedem a játékot minden hibájával együtt (vagy eltörök egy kontrollert). 

Ha tetszett az írás, olvasd el a többi játékbeszámolót is, vagy keresd fel Facebook oldalamat, ahol folyamatos hírek és információk várnak! 

Azt hiszem, hogyha valaki indie játékot keres, akkor a Firewatch az egyik legjobb opció a piacon (még mindig, pedig már kb. egy éve jelent meg). Én még most is sokat gondolok rá, pedig rögtön a megjelenésekor ki is játszottam.

Azóta is sokat jelent nekem, habár nagyon vegyes véleményem van róla. Játékfejlesztőként és gender szociológusként imádtam, viszont játékosként néha bizony a pokolra kívántam. 

- spoilermentes elemzés következik - 

A Firewatch egy nagyon személyes játék egy negyvenes éveiben járó férfiről, aki családi gondjai elől menekülve egy világvégi nemzeti parkban vállal munkát. Így hát nem meglepő a first person mechanika, és az sem, hogy ez egy narratív játék. A történet egyébként szép lassan bontakozik ki, nagyrészt a dialógusokon keresztül ami a játékos karaktere (Henry) és főnöke (Delilah) között zajlik. 

Igazából tisztában vagyok vele, hogy a Firewatch esetében hazabeszélek, hiszen imádom a narratív játékokat -  volt egy időszakom, amikor író akartam lenni - úgyhogy a történetek és a karakterkialakítás nagyon fontos a számomra. Pont ezért voltam annyira lelkes a trailerek megnézése után, biztos voltam benne hogy egy másodpercet sem bírok várni a játékra. Körülbelül három órámba telt a kijátszása, amiből az első harminc perc tényleg zseniális élmény volt, de aztán megjelentek az apró, idegesítő dolgok, amiknek sikerült annyira megzavarniuk az élményt, hogy még most is befolyásolják azt, ahogy visszagondolok a játékra. 

Egy kontraproduktív mechanika

Először is, meg voltam győződve róla (még mindig meg vagyok) hogy a játék a végtelen tér szabadságát szerette volna átadni, hiszen az óriási területen elterülő nemzeti park két előnye az, hogy nagy a tér, és kevés az ember. Sokszor láttuk, ahogy Henry leül egy szikla tetejére és csak bámul a messzeségbe. De az igazság az, hogy ugyan Henrynek lehet hogy nagy szabadsága van, de a játékosnak nincs. A játék ugyanis mindig épp akkor vette el tőlem az irányítást, amikor beleéltem volna magam a történetbe, amikor saját magam miatt akartam felfedezni valamit, vagy éppen értelmetlenül akartam pakolászni dolgokat. Nem hagyott szabad teret annak, hogy a játékos maga tevékenykedjen, szigorúan megszabta azt az időt és tevékenységlistát, amit engedélyez, a többit pedig kizárta. Szerintem ez teljesen felesleges megkötés volt, hiszen ilyenkor a játék mindig emlékeztetett arra, hogy valójában csak egy játékos vagyok, aki a számítógép előtt ül, és nem Henry, aki cselekszik a játéktérben. 

Az immerzió (bevonódás, beleélés) érzése éppen ezért nagyon törékeny volt végig a játék során. Példaként említeném a jelenetet, amikor épp az őrtorony tetején lévő szoba kitakarításán fáradoztam (ne is kérdezzétek miért tennék ilyet... valószínűleg Henryként sem bírtam a szétdobált könyvek gondolatát sem), amikor egyszer csak vége lett a napnak. Semmi figyelmeztetés, semmi trigger, ami legalább megvárná hogy x másodpercig tétlen legyek. Nem. A tevékenységem kellős közepén elsötétül a képernyő, és vége a napnak, ennyi, töltőképernyő az arcomba, mennem kell tovább. 

A másik dolog, ami hozzájárult ahhoz hogy mindig csak játékos maradjak a világban, és sose válhattam aktorrá, az a tér beszűkítése volt. Ezt fejlesztőként értem, hiszen nehéz teljes térbeli szabadságot adni a játékosnak anélkül, hogy három év fejlesztési időbe teljen, de amit itt kaptam, az tényleg bosszantó volt. Főleg azért, mert egy negyvenes férfi, aki épp most menekült el a családja elől egy hatalmas nemzeti parkba, valószínűleg szeretné bebarangolni azt. Valószínűleg a játékos is szeretné, úgyhogy ez win-win. A játék viszont nem szeretné ezt, annak ellenére hogy a mechanika egyik fő eleme az, hogy elenged a játék egy papíralapú térképpel és egy iránytűvel, hogy "na akkor indulj neki". A játékos meg nekiindul, és ha épp nem akad bele egy fűszálba vagy maroknyi kőbe (ami bizony lépten-nyomon előfordul, és különösen komikus hatást kelt, hiszen Henry egy minimum 120 kilós és 180 cm magas férfi), akkor azzal kell szembesülnie, hogy a bejárható ösvények nagyon szűkösek, ezeken kívül pedig nem enged barangolni a játék. 

Egyszóval a mechanika a fejlesztők által kitalált élmény ellen dolgozik sok esetben, ami végig a játék során érződik. Ennek ellenére mondom viszont azt, hogy ez a játék fantasztikus. 

Új fejlesztői játékfelfogás

A játék során végig nagyon kevés mechanikát használtak a fejlesztők. Henry csak bóklászni tudott a nemzeti parkban (térképpel és iránytűvel), valamint beszélgetni Dilalah-val, a főnökével. Tehát ez azt jelenti, hogy a történetet ezzel a két eszközzel kellett átadni: beszélgetés, és felfedezés. Ez nagyon kevés cselekvésfajta a játékos kezében, gondoljunk csak mondjuk egy Uncharted-ra, ahol van puzzle, lövöldözés, párbeszéd, felfedezés, lopakodás, gránáthajítás, mászás, stb. Persze méretbeli különbség is van a két játék között, de akkor is azt gondolom, hogy nagy a felfogásbeli különbség. 

A Firewatch nyomán kezdtem el azon gondolkozni, hogy mennyire jó irányba tart a játéktervezés. Egyfelől persze ott vannak a negatívumok is, mint a játékos állandó korlátozása, de ott van az is, hogy már nem az a lényeg, hogy mindent feláldozzanak a tervezők a "változatosság" oltárán. Egyszerűen csak át akarnak adni egy hangulatot, érzelmet, élményt, ami aztán ráragad az emberre, és emlékezetessé teszi számára a játékot még évek múltán is. És ez a Campo Santo-nak tökéletesen ment: máig a bőröm alatt van a paranoia érzése, amit a játék során éreztem, és a csodálat, amit a táj hangulata okozott. Mindezt térkép-iránytű és párbeszéd kombinációjával. 

Gyönyörű grafika

Meg kell hagyni, hogy a Firewatch vizuálisan tényleg kifogástalan. Annyira szép színekkel festették meg az amúgy is lélegzetelállító tájakat, hogy nekem is kedvem támadt azonnal utazni egy jó nagyot. A játék egész hangulatát nagyon eltalálták, és tényleg percekig elbámészkodik az ember egy-egy magasabb ponton. Egyszerűen nem is volt sokszor kedvem továbbmenni a játékban, vagy megálltam és gyönyörködtem.

Történet

A történettel kapcsolatban legalább annyira ambivalens érzéseim vannak, mint a mechanikával kapcsolatban. Nagyon tetszett, ahogy az érzelmekkel manipulálnak a játék során: először csak azt érzi a játékos, hogy valami furcsa, a játék végére viszont teljesen paranoiás lesz mindenki. Nagyon jó, ahogy a párbeszédek és az environmental storytelling (amikor nem karakterek, hanem maga a környezet elemei beszédesek) kiegészíti egymást: a játékos fel tudja fedezi a különböző helyszíneket, amiből rá tud jönni egy csomó dologra, de közben a főnökével igen erős érzelmi kapocs épül ki a párbeszédeken keresztül. Ehhez elengedhetetlen, hogy a karakterek jól ki legyenek dolgozva, és azt kell mondjam, hogy a párbeszédek csodálatosan vannak megírva. 

Több embertől hallottam, hogy milyen jó lett volna ha az elején lehet választani, hogy Henry nő legyen-e vagy férfi. Én ezt nem éreztem problémának (pedig egyébként a gender equality mellett vagyok a játékok esetében is), mert Henry annyira emberi volt, hogy simán bele tudtam helyezkedni a karakterébe. 

Ehhez hozzájárult persze az is, hogy nagyon kevésszer láttunk emberi alakot a játék során. A saját testünket szinte sosem láttuk teljes egészében, csak egy-két pufi kar került elő időről-időre. Dilalah-t egyszer sem látjuk a játék során, csak a hangját halljuk a rádiónkon keresztül, és mégis szinte azonnal megkedveljük.

Mindketten elsősorban emberek, nem nők vagy férfiak. Nem azért vannak a játékban, hogy a játékos egyből azt vegye belőlük észre, hogy milyen neműek. Ez nekem nagyon tetszett, ahogy az is, hogy Dilalah karakterét mennyire sokrétűre csinálták. Egy kedves, törődő női karakter, aki azonban sokszor főnökként nagyon határozott, néha trágár, és esténként sokat iszik. Emellett megvan a maga érzelmi keresztje, amiről csak nagyon félénken tud beszélni. Ugyanígy éreztem Henry karakterét is, mindkettőnél odafigyeltek a tervezők arra, hogy ne csak egy tulajdonságát emeljék ki, hanem kerek egész karaktert kapjon. 

Ez nekem nagyon tetszett, és annak ellenére elvitte a játékot a hátán, hogy maga a történet szerintem borzasztó gyengére sikeredett - de talán nem is ez volt a lényeg. Azt gondolom - és retrospektíven ez a gondolat egyre erősödik - hogy a Campo Santo fő célja az volt, hogy átadja a kétségbeesett menekülést a múltunk elől, a végtelen szabadságot amit egy ilyen nagy természeti terület nyújtani tud, és az irracionális paranoiát. Ez pedig sikerült is nekik. És ezt nem feltétlenül csak úgy lehet elérni, hogy mindent a játékos szájába rágunk a sztorin keresztül, hanem át lehet adni apró részleteken keresztül, ahogy a Firewatch is tette. Az, hogy Henry karakterének apró részleteit a játékosra bízzák, nagyban hozzájárult ahhoz, hogy magaménak érezzem a helyet, hogy törődjek azzal, mi fog történni vele. 

Szóval azt gondolom, hogy a Firewatch zsenialitását az apróságok adják. Az, hogy fel tudjuk szedni az eldobált sörösdobozokat. Az, hogy kapunk egy fényképezőgépet egy tekercs filmmel, amit ugyan bármikor ellőhetünk, de csak limitált számú képre elegendő. Az, ahogy pár kis részlettel el tudták intézni, hogy az őrtorony, ami a játék elején a vadon elleni biztonságot szimbolizálja, egyik pillanatról a másikra a paranoia jelképévé váljon. 

Még oldalakon keresztül tudnék írni erről a játékról, de valahol meg kell húzni a vonalat, úgyhogy ennyit a Firewatch-ról. 

Ha végigjátszottad, és szeretnéd megosztani a véleményedet, akkor ne tartsd magadban! Írd meg kommentben, vagy keress fel a Facebook oldalamon. 

Ha érdekelnek a játékelemzések, olvasd el a többit is itt! :) 

Köszönöm a figyelmet. 

A Bound egy művészi platform játék a Plastic stúdiótól, ami augusztusban jelent meg. Érdekessége, hogy a játékos egy balerinát irányít (aki mellesleg egy hercegnő is). 

Még nem játszottam végig a játékot, így mélyebb elemzés - és ezért spoiler - itt nem várható :)

Az első benyomásom a Boundról meg kell mondjam, nem volt kellemes, mégpedig a bevezető rész miatt. De hálég hamar túljutotunk rajta és azt már nagyon élveztem, amikor belecsöppentünk a játékba.

A Bound színek és a formák kavalkádja, az animációkról pedig csak ódákat tudnék zengeni. A játéktér egy kockákból álló és örökké mozgó világ, amiben az összes elem stilizáltan jelenik meg.

Kifejezetten szépen alkot egységet a szögletes és kemény vonalakból álló háttér a játékos karakter finom mozdulataival - látszik, hogy stílusilag és művészileg nagyon át van gondolva a játék. Tetszett az is, hogy szép párhuzamot von a játékvilág és a valóság között, bár a történetet végig még nem ismerem, de amit láttam belőle, az felkeltette az érdeklődésemet.

Magát játékot három és fél év alatt készítették, ami egy ekkora játék esetében soknak számít, azonban több változtatás is csak így kerülhetett bele (a táncos karakter ötlete például csak másfél év után merült fel, és mekkora szerencse, hiszen később ez lett a játék egyik legegyedibb eleme). 

 Írjátok meg ti is, mit gondoltok a Boundról! 

Már vagy fél éve kijátszottam a játékot, de csak most sikerült leülnöm, hogy nyugodtan összeszedjem a gondolataimat róla. Több elemző videót is megnéztem a játékról, de meg kell mondjam, eléggé csalódott lettem. Alapjáraton persze mindenki dicsérte a játékot, de mégis minden mozzanatát kritizálták, még azokat is, amikbe én elsőre beleszerettem. 

Ez a kritika nem csak a Life is Strange-ről fog szólni, hanem kicsit arról is, hogy szerintem hogyan kellene elemezni, kritizálni egy játékot (vagy bármilyen alkotást). 

Összefoglalás

A Life is Strange egy narratív kalandjáték, aminek során a játékos Maxet, egy középiskolás lányt alakít. Max egy kisvárosban él, és fotós szeretne lenni. Élete azonban teljesen megváltozik, mikor visszatér a városba régi legjobb barátja Chloe, Max pedig rájön, hogy természetfeletti képességével vissza tudja forgatni az időt. 

Siker

Azt gondolom, hogy a Dontnod nagy kockázatot vállalt azzal, hogy így készítette el ezt a játékot. Az "időutazás - középiskolás nyomozás - barátságért mindent" alapfelvetés tény, hogy nagyon fekszik már évek óta, azonban Max főszereplő létére lány karakter, méghozzá egy 18 éves lány tele tinédzser feszültséggel és egzisztenciális kérdésekkel.Igaz, hogy a női protagonisták egyre jobban elterjednek, marketing szempontból még mindig egy nagyon bátor döntés, ugyanis sokan (főleg a kiadók) a fiú/férfi főszereplőket preferálják. 

A Life is Strange mégis milliós példányszámban fogyott, ami azt jelenti, hogy valamit nagyon eltaláltak. Szerintem ez pedig az, hogy a készítők nagyon odafigyeltek az apró részletekre. A játék egész hangulata Max visszafogott művészi látásmódját tükrözi gyönyörű helyszíneivel, és a játékos teljesen el tud veszni a világban azáltal, hogy a legapróbb tárgyakat is meg tudja nézni. 

A Dontnod stúdió sok energiát fektetett abba, hogy hűen visszaadja a középiskolás lét mindennapi küzdelmeit, ráadásul mindezt egy művész szemszögéből. Sikerült nekik egy titkokkal teli, élő világot megalkotni, amiben a játékos szabadon felfedezhet, és meg is örökítheti a neki tetsző pillanatokat. 

A pillanat megörökítése egyébként tökéletesen illik a narratívába, hiszen Max fotós és mindenhová magával viszi polaroid kameráját, ami személyiségének részét is képezi. 

A játék vizualitása is nagyon egyedülálló, a környezet színes és kifejezetten hangulatos. Ehhez a zeneválasztás is tökéletesen passzol (már ha valaki szereti az indie-t). A játékban tehát minden ahhoz járul hozzá, hogy elérjen egy érzést, hangulatot, ami Maxre jellemző. 

Merthogy Max nem kifejezetten főszereplő személyiség (ami megint csak bátor döntésről tanúskodik a stúdió részéről). Ő egy szimpla, mindennapi lány, aki képessége ellenére is megmarad egy alapvetően befelé forduló, elgondolkozó személynek. Mindenkinek meg akar felelni, mégsincsenek igazi barátai, legalábbis addig, amíg Chloe meg nem érkezik. Egy egész könyvet tudnék írni Max és Chloe kapcsolatáról, de azt hiszem inkább csak annyit mondok hogy... vegyétek meg a játékot! :) 

A lényeg, hogy Chloe miatt Maxnek nagyon komoly döntéseket kell meghoznia, és a szemünk előtt, általunk válik felnőtté, hiszen nagyon komoly döntései befolyásolják nemcsak a saját, de a körülötte élők életét is. Max - és ezáltal a játékos - mindent megtesz, hogy jó ember legyen, hogy mindenkit megmentsen. Először ez még működik is, de ahogy halad a játék, azzal szembesülünk, hogy nem tudunk mindenkinek megfelelni, és valakinek biztosan baja esik majd a döntéseink miatt. Ez elkerülhetetlen, úgyhogy választanunk kell: ki az, akit bántunk és ki az, akit meg akarunk védeni. 

Téma

Azt hiszem, hogy nagyon sokan félreértették azt, amit a játék igazából mondani akar. Itt nem az időutazás a lényeg, nem is a narratív döntések sora. 

A játék során minden fontosabb döntés egyetlen nagy téma köré épül, és ez az erőszak (abuse). A játék tele van lelki és fizikai erőszakkal, csak úgy, mint hatalommal való visszaéléssel (abuse of power). Ezek olyan problémák, amivel minden tinédzser iskolás szembesül, és a legtöbbjük semmit sem tud tenni ellene, hiszen még csak gyerekek a világ szemében, és úgy is vannak kezelve. 

Maxnek szembe kell néznie szülői erőszakkal (érzelmi zsarolás, konkrét verés), hatalommal való visszaéléssel (a gazdag Prescott család manipulációi, Chloe nevelőapja, és őszintén megvallva minden felnőtt szereplő a játék során előbb-utóbb visszaél azzal, hogy hatalma van a 18 éves "gyerekek" fölött), diszkódrogokkal (party drugging) és a többi rosszindulatú diákkal... A játék azt sugallja, hogy annak ellenére hogy ez majdnem mindenkivel megtörténik, ez nem könnyű dolog. Tényleg szuperhősnek kell lennünk ahhoz, hogy épp ésszel kilábaljunk ebből a korszakból.

És Maxnek tényleg van egy szuperképessége, mégpedig az, hogy vissza tudja tekerni az időt. Ez a játékmechanika alapja, ennek segítségével kell a játékosnak megakadályoznia a katasztrofális eseményeket.

A játék nagyon jól körbejárja tehát az erőszak témáját. Mégis, azt gondolom, hogy a legérzékenyebben pont Max és Chloe kapcsolatán keresztül mutatja be. Sokan veszekednének velem, de számomra a fő antagonista maga Chloe. Önző, agresszív, és Max exkluzív figyelmét követeli. Ha írni akarunk egy sms-t valamelyik osztálytársunknak, egyből féltékenykedni kezd. Újra és újra segítenünk kell neki, mert azt érzékelteti velünk, hogy valamit bizonyítanunk kell neki. Chloe nem csak nyíltan agresszív, hanem passzív-agresszív technikákat használ arra, hogy manipulálja Maxet - azaz minket. Nem érdekli igazából az, hogy Max mit érez, igazából senki érzései nem érdeklik, a sajátjait kivéve. Nem tud megbirkózni azzal, hogy meghalt az apja, így mindenkit a saját ellenségének tekint csak azért, hogy ő maga jobban érezhesse magát. 

Max rosszul érzi magát, amiért elköltözött Arcadia Bayből és nem tartotta a kapcsolatot Chloéval, így ki akarja engesztelni. Tényleg mindent megtesz, hogy megmentse, és végre elégedettnek láthassa. Amikor például Chloe nevelőapja megtalálja a lány füves cigijét, Max gondolkozás nélkül azt mondja, hogy az övé. Segít neki rendezni az adósságát, és még vissza is utazik az időben hogy megpróbálja megmenteni Chloe apját, és ezzel enyhíteni a lány fájdalmait. De Chloe nem érzi magát jobban ezektől, szinte észre sem veszi mennyire igyekszünk, hiszen neki ez természetes. Elvárja, hogy mindent megtegyünk neki, és mindezt azzal magyarázza, hogy meghalt az apja (így valamiért az egész világ tartozik neki). 

Ez a kettősség teszi a játék végi döntést igazán fontossá. Az, hogy Max meg akar felelni, Chloe pedig csak elvár, tökéletesen mintázza az abuzív párkapcsolatokat (abusive relationship). A játékos Maxen keresztül tapasztalhatja meg, milyen az az érzelmi kötődés, amiben tudjuk, hogy sosem lehetünk igazán jók, de mégis mindig meg akarunk felelni. 

A játék végén tehát a játékos döntést kap a kezébe: eldöntheti, hogy Max kilépjen-e ebből a ciklusból, és nemet mondjon Chloe folytonos elvárásaira, vagy újból megmentse és ezzel az egész életét alárendelje neki. Számomra éppen az volt az érdekes, hogy a játék el tudta érni, hogy ez valóban egy nehéz döntés legyen, és ezzel tökéletesen be tudta mutatni az elnyomó kapcsolatok működését. Hosszú percekig ültem a kontrollerrel a kezemben, habár tudtam, éreztem, hogy Chloe egy seggfej, aki végig csak kihasznált minket. 

Hibák 

Annak ellenére, hogy narratív szempontból egyszerűen zseniális volt a játék, természetesen voltak gyerekbetegségei. 

Max képessége például tökéletesen inkoherens: néha tudjuk használni, néha nem, néha pedig teljesen másképp működik mint a megszokott... és persze ha valaki valaha látott bármilyen videót a játékból az tudja, hogy az animációk konkrétan nevetségesek. A kedvencem az volt, mikor elmentünk Maxként egy buliba, és a poligon emberek "szexin" táncoltak a medence körül. Hát mit ne mondjak, nem tudtam hogy sírjak-e vagy nevessek, szinte már parodisztikus volt az egész. 

Nathanről is szerettem volna többet tudni, jó lett volna látni hogy ő hogyan küzd meg a saját családi elnyomásával - ráadásul tökéletesen passzolt volna a játék témájához is. 

És ezeknek a hibáknak a kapcsán szeretnék még pár szót írni a kritikáról, mint olyan. 

Kritika

Azzal én is egyetértek, hogy ki kell emelni a tökéletlenségeket és hiányosságokat egy játéknál. Ettől függetlenül mérhetetlenül felháborít, hogyha egy elemzés csak ezekre tér ki, és nem említi meg azokat a briliáns megoldásokat, amiktől jó lesz egy játék. Ez különösen bosszant egy olyan játék esetében, ami milliós példányszámban kelt el. Arról nem is beszélve, hogy nagyon szeretnék olyan elemzéseket és kritikákat látni, amik elmagyarázzák hogy miért működnek bizonyos dolgok, és mások miért nem. Igaz, ez játéktechnikai kérdés (is lehet), de ettől még igaz, hogy biztos sokan észrevesznek olyan dolgokat, megoldásokat, amik elkerülték a figyelmemet, de szeretném tudni, érteni őket. Egy jó kritikusnak ezeket kell észrevennie, és kifejtenie, hogy mindenki megérthesse az adott alkotást a maga teljességében. 

Kérlek mondd el, hogy te mit gondolsz a játékról és milyen kritikákat szeretnél olvasni!